5. Fejezet

Az előző napi izgalmaktól és fárasztó sétától teljesen kimerültem, így Sehun hagyta, hogy én aludjak el először. Az agyam agy pillanat alatt kikapcsolt, arról is megfeledkeztem, hol vagyok, átadtam magam a kellemes tudatlanságnak. 

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, de arra keltem fel, hogy hideg vízcseppek potyognak a bőrömre. Lassan felnyíltak az álmosságtól elnehezült pilláim, és az első dolog, amit megláttam magam mellett: Sehun babaarca volt. Csupán néhány centire feküdt tőlem, ajkai szétnyíltak egy kissé, meleg leheletét saját bőrömön éreztem. Hosszú szempillái arcát simogatták, az orrán néhány apró ránc látszódott, ami egészen kisfiússá varázsolta. Elmosolyodtam rajta, de a következő pillanatban újabb jeges vízcsepp hullott a szemembe. Felültem, és megdörzsöltem, hogy elmúljon a kellemetlen érzés. Amint jobb lett, körbepillantottam a környezetemben. A nap felkelőben volt, sugarai narancssárgára festették az ég alját, de feljebb csúnya, borús felhők takarták el a fényes csillagokat. A tűz kialudt mellettünk, bár a parázsból ítélve nem olyan rég történhetett. Újabb esőcsepp zuhant a karomra, majd még egy és még egy. Egyre sűrűbben. Aztán egyszer csak akkorát villámlott, hogy egy pillanatra olyan világos lett minden, mintha valaki éppen vakuval fényképezett volna. Hangos dörgés követte, a félelemtől még a hideg is kirázott. Utáltam a viharokat. A rövid, hirtelen záporokkal nem volt bajom, de a nagyobb, hangosabb zivatarok mindig felzaklattak. Olyankor bebújtam Yifan védelmező karjai közé, ott úgy éreztem, akármi történne, örökké biztonságba lennék. De most nem volt velem, így a félelem teljes erővel mart belém. 

Sehun megmoccant, mire azonnal felé kaptam a tekintetem. Szemei felnyíltak, bár látszott rajta, hogy semmi kedve sincs felkelni. Figyeltem, ahogy arcizmai összerándulnak hiányom láttán, de amint szemei megtaláltak, egy másodperc alatt ellazult.  Felnézett az égre, de a vízcseppek beterítették az egész arcát. Tíz másodperc sem telt el, úgy kezdett ömleni az eső, mintha dézsából öntenék. Pillanatok alatt eláztunk, arra sem volt időm, hogy magara rántsam az eddig takaróként funkcionáló plédet. Nedves hajtincseim a az arcomra és a nyakamra tapadtak, a pólóm átázott, és elpirultam, amikor mindketten észrevettük, hogy átlátszik. 

– Húzódjunk be az egyik fa alá – javasolta Sehun, miután megköszörülte rekedtes hangját. Gyorsan felálltunk, és sebes léptekkel oda szaladtunk ahhoz a részhez, ahol az erdő kezdődött. Nem mentünk be a sűrűjébe, de a kijjebb lévő fák levelei kellő menedéket nyújtottak. Igaz, itt is elért az eső, de nem olyan mennyiségben, mint a parton. Összehúztam magam körül a plédet, ám nem sokat segített, az is majdnem teljesen elázott. Sehunra pillantottam, haja a homlokára lapult, egy–két csepp végigfolyt az arcán, le a nyakán, majd vizes pólója elnyelte őket. Tekintetem lejjebb siklott, a nedves ruhadarab hasfalára tapadt, izmai szépen domborultak alatta. Nagyot nyeltem, mert hirtelen kiszáradt a torkom, és a hideg ellenére is majd meggyulladtam. Figyelmem a homokra összpontosítottam, ahogy az esőcseppek mély nyomot hagynak benne és teljesen átitatják a földet. 

– Mikor feküdtél le? – érdeklődtem néhány perc frusztráló csend után. 

– Talán három, négy órája. Nem tudom – rántotta meg a vállát, hangjából érződött a fáradtság. Sajnáltam, hogy nem tudta rendesen kipihenni magát. Mindketten elhallgattunk, és figyeltük, ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égen, megvilágítva a szigetet és a földre hulló esőcseppeket. Lassan haladt tovább a felhő, legalább negyed órán keresztül esett, és mindig kirázott a hideg, ahányszor villámlott vagy dörgött egyet. Néha olyan hangosan, mintha atombombát robbantottak volna mellettem. 

– Jól vagy? – kérdezte Sehun aggódva, mikor észrevette az arcomra kiülő félelmet. 

– Igen, csak nem szeretem a viharokat!

– Ha ez megnyugtat, én sem – sóhajtott, miközben zsebre dugta a kezeit. Nagy, kíváncsi szemekkel pislogtam rá, folytatásra várva. Végigmértem a tekintetemmel. Előre–hátra hintázott a sarkán, arca rezzenéstelen volt. 

– Gyerekkoromban sosem tudtam elaludni viharban. Éjszaka pedig sírva rohantam át a szüleim szobájába, amikor felriadtam – szinte láttam magam előtt a kis Sehunt, aki könnyes szemekkel veti magát az anyukája ölébe. Egy sajnálkozó mosolyra húztam a szám. Sejtettem, mit érezhetett, csak azt nem értettem, hogy hogy képes most nyugodt maradni.

– Ügyesen leküzdötted a félelmed – mondtam, mire rám pillantott. Megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. 

– Nem. Most is ugyanúgy félek – megállt a hintázásban, majd közelebb lépett hozzám. – Azt hiszem a jelenlétednek köszönhető, hogy nem pánikoltam be. 

– Ugyan – legyintettem kacagva. – Előttem nyugodtam sírhatsz. Nem szégyen. 

– Nem így értettem, Heejun – újabb sóhaj hagyta el vastag ajkait. – Megnyugtat a közelséged.

Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy lássa, ahogy zavarba jövök. 

– Mellesleg tudom, hogy te úgy is sokkal jobban félsz nálam. Ez erőt ad – nevetett. Csak nem szívja a vérem? 

– Ez nem igaz! – morogtam, de továbbra sem néztem rá. 

– Nem? – kérdezett vissza, de egy újabb dörgés elnyomta a hangját. Összerezzentem, majd a következő pillanatban Sehun egy hirtelen mozdulattal megbökte a derekam. – Búúú!

Felugrottam az ijedségtől, és azonnal ellöktem magamtól a kezét. 

– Jézusom, de gyerekes vagy! – kiabáltam. A szívem majd kiugrott a tokomon, de Sehun jóízűen nevetett rajtam. 

A vihar szép lassan csillapodni kezdett, és pillanatok alatt elfogott az éhség. Mintha Sehun a gondolataimban olvasott volna, megszólalt:

– Menjünk, keressünk valami kaját.

Bólintottam, és kiléptünk a csöpögő esőre. Ismét csend telepedett közénk, ami ezúttal már nem volt olyan kellemetlen. Minél több időt töltöttem vele, minél jobban ismertem, annál jobban éreztem magam a közelében, még szavak nélkül is. Érdekes személyiség, akit szeretnék jobban megismerni, de jobb lett volna, ha nem ilyen kényszerhelyzetben találkozunk egymással.

– Olyan jól esne most egy nagy adag sült csirke… – megtörte a csendet.

Felpillantottam az arcára, vágyakozást láttam a szemeiben, miközben megsimogatta a hasára feszülő, vizes pólót. Ösztönösen hasonlóan cselekedtem, és összefutott a nyál a számban.

– Ne is mondd – motyogtam csalódottan. – Nem valószínű, hogy csirkék szaladgálnak a szigeten…

– Hm… – hirtelenjében felragyogott az arca. – Ha azok nem is, más élőlények biztos vannak.

– Nem tudom, én még egyel se találkoztam. Az erdőbe meg nem túl jó ötlet bemenni, nem tudom mi van ott, de nem szeretnék találkozni vele.

Eszembe jutott a patakban talált holttest, és a hideg végigfutott rajtam. Sehun megtorpant, ezért én is megálltam, s értetlenül figyeltem az arcát. Erőteljesen gondolkozott valamin, majd szinte láttam, ahogy kigyullad a feje fölött egy képzeletbeli villanykörte.

– Mekkora hülye vagyok… – motyogta.

Nagy lendülettel indult meg a fák felé, és ugyan félve, de követtem őt.

– Mit csinálsz? – nem válaszolt a kérdésemre, és bement a fák közé.

Oda már nem mentem utána, kétségbeesetten figyeltem eltűnő alakját. Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belé, vagy mi jutott eszébe. Pár aggodalmas perc után megláttam közeledni, és egyből megnyugtatott a látványa. Egy hosszú, kissé vastagabb bot volt nála, arcán apró mosoly bujkált.

– Mit csinálsz? – kérdeztem ismét.

– Valami hasznunk is van az esőből – sietős léptekkel ment a part felé, alig bírtam követni. – Eddig nem tudom, miért nem jutott eszembe, túlságosan elvette az eszem az átlátszó ruhád.

Elvörösödve lenéztem, és a vállaimra terített plédet összehúztam magamon, hogy eltakarjon. Sehun egészen közel ment a vízhez, majd fogta magát, és leült a nedves homokba. Hát belé meg mi ütött? A zsebéből előkapta az egyik bőröndben talált pillangókést, és elkezdte hegyesre faragni a bot egyik végét.

– Elárulod, hogy mit csinálsz? – megálltam mellette.

– Az esőcseppek felzavarják a víz felszínét, a halakat ilyenkor könnyebb kifogni – gyermeteg izgatottsággal informált, amin elmosolyodtam.

– Addig megyek, megpróbálok találni valami száraz ruhát…

Elindultam, de még hallottam a halk kuncogását. Nem voltunk messze a táborhelytől, ezért hamar visszaértem, és a plédet a homokra kiterítettem. Az eső még mindig csöpögött, reméltem, hogy estére eláll, és a homok is felszárad. Az összegyűjtött bőröndökhöz mentem, és egyből műanyagot kerestem, mivel abban nagyobb eséllyel maradtak szárazak a holmik. Reménykedve nyitottam fel, és nagy megkönnyebbülés volt, hogy a benne lévő ruhák még nedvesek sem voltak. Tele volt férfi ingekkel és térdnadrágokkal, találomra válogattam közülük Sehunnak és magamnak. Hátra pillantottam, még látótávolságban volt, de csak egy apró pontot láttam belőle, így nyugodt szívvel öltöztem át. A kockás ing bőven leért a combjaim közepéig, ezért csak egy boxert vettem alá, ami úgy festett, mintha egy rövidnadrág lenne.

Néhány perccel később Sehun is megjelent mellettem, vizes ingét felhúzta a hasán, és két kézzel tartotta a ruhadarab szélét. Kíváncsian pillantottam oda, négy kisebb halat tartott benne, egy még mozgolódott, a másik három valószínűleg már nem élt. Két tenyeremet összecsaptam az izgalomtól, és megnyaltam az ajkaim. Hiába a biológia tudásom, nem tudtam megmondani, milyen halak lehettek, de abban a pillanatban nem is érdekelt, csak enni akartam. 

– Gyorsan, süssük meg őket! – ahogy kimondtam ezt, bevillant valami, ami szomorúsággal töltött el. Az eső miatt minden nedves volt. Képtelenség ezek után használható tüzet rakni. 

– Gondolom, a nyers halat nem szereted – nevetett Sehun csalódott arcom láttán, és valóban igaza volt: nem tartozott a kedvenc ételeim közé, hacsak nem japán stílusban készült. Nehézkesen felsóhajtott, majd lehajtotta a pólóját, így a halak a homokba pottyantak. 

– Nehéz dolgunk lesz. Nézzünk szét a bőröndökben, hátha találunk valami használhatót – mondta. 

Míg keresgéltem, félszememet rajta tartottam, és figyeltem, ahogy átveszi a nedves ruhákat. Háttal állt nekem, de nem messze, talán két méterre volt. Egy könnyed mozdulattal a nyakáig húzta a pólót, az egy pillanatra ráfeszült nedves hátára, de hamar megadta magát, és teljesen kibújt belőle. 

Az ezt követő látványtól elkerekedtek a szemeim, és gyorsan elfordítottam a fejem, de késő volt, már láttam, amit nem kellett volna, és ettől úgy éreztem magam, mint egy perverz kukkoló. Felsóhajtottam, majd újra a bőröndök átkutatására összpontosítottam. 

– Ó – motyogtam hitetlenkedve, amikor két üveg sojunak ütközött a kezem. Stabilan, becsomagolva feküdtek a ruhák alatt, úgy beékelve, hogy alig bírtam elmozdítani őket. Valaki biztos ajándékba szánta. Lebiggyesztettem az ajkaim, ahogy arra gondoltam, ez a két üveg ital már sosem fog eljutni a megérdemelt helyére, ugyanakkor nem tudtam, hogy mi mit kezdhetnénk velük. 

– Mit találtál? – guggolt mellém Sehun, egyik kezében valami fehéret tartott, amit átlátszó csomagolás fedett, így felismertem: vattakorongok voltak, olyanok, amikkel a sminkemet szoktam lemosni. 

– Sojut – közöltem elkeseredve, de Sehun szemei felcsillantak. 

– Ez nagyszerű!

Felvontam az egyik szemöldököm.

– Te komolyan inni akarsz? 

– Nem! – mosolygott, próbálta visszatartani a nevetést. – Ez most nagyon jól fog jönni a tűzgyújtáshoz. A vatta kiválóan ég, ha még öntünk rá egy kicsit azokból – mutatott a zöld sojus üvegekre – akkor nagy valószínűséggel meg tudjuk sütni a halakat. Hozok fát, addig keress tovább. 

Úgy tettem, és miután végeztem az első bőrönd átkutatásával, átsétáltam a másikhoz. Nem volt túl jó állapotban, a műanyag fedél behorpadt egy–két helyen, a kerekek hiányoztak, és a cipzár nehezen adta meg magát, egyszer hátra is estem a nagy erőlködéstől, de végül sikerült felnyitnom. Mintha egy kincsesláda tartalma tárult volna elém, szemeim felragyogtak a látványtól: női holmik. Rózsaszín törölköző, csipkés fehérnemű, fésű, illatszerek, tusfürdő, borotva és minden, amire szükségem lehet a túl éléshez. Műanyag tányért és poharat is találtam a ruhák alatt, sőt még bikini is volt a csomag alján. Körbe pillantottam, Sehunt sehol sem láttam, ezért gyorsan a ruhám alá vettem a sárga–fehér csíkos bikinit. Kiszedtem az összes használható dolgot, és átpakoltam őket a plédre. 

Körülbelül negyed órával később Sehun is visszatért, kezében kisebb–nagyobb faágakat tartott, majd lehajította azokat a földre. Megfogtam az egyiket, de nedves volt a külseje, fogalmam sem volt, hogy akarja begyújtani őket. 

– Látom, egész sok mindent találtál – pillantott végig a tárgyakon, és amikor kiszúrta a műanyag tányért, elvette, és rápakolta az eddig homokban lévő halakat. Ezután leült a plédre, és lassan neki állt a faágak hámozásának. 

– Mit csinálsz? – érdeklődtem.

– Ezek az ágak nem áztak el teljesen, így ha leszedem a vizes rétegeket, akkor könnyebb lesz meggyújtani őket. 

– Ó – ámuldoztam, és egy apró mosolyra görbült a szám. Hihetetlen. 

Szótlanul figyeltem, ahogy leteszi a homokba a vattakorongokat köré pedig gúla alakba pakolja az ágakat. Rálocsolt egy egész üveg sojut, majd elővette a vihargyújtóját, és meggyújtotta vele a vatta szélét. Az szépen fokozatosan lángra kapott, és habár elég erősen füstölt, legalább nem aludt el. Két perccel később a faágak is ropogni kezdtek, Sehun pedig elégedett mosolyra húzta a száját. 

– Nem gondoltam, hogy elsőre sikerülni fog – vallotta be, de a vigyora továbbra is ott virított az arcán. Nagyon örült magának. 

– Én azt sem gondoltam, hogy egyáltalán meg tudod csinálni – húztam az agyát. – De úgy látszik Bear Grylls nagy hatással volt rád. 

– Sokkal többet is tudok ennél – mondta, miközben rám pillantott. Hangja egészen furcsán csengett, és ezt nem tudtam hová tenni, úgyhogy figyelmen kívül hagytam. 

Keresett két hosszabb ágat, amelynek Y alakú végei voltak, és mélyen a földbe szúrta a tűz két oldalán. Majd vízszintesen felhúzta a halakat arra a botra, amelyet korábban faragott, a földbe szúrt ágakra illesztette azt. 

A halakat otthagytuk a tűzön, és amíg sültek, elindultunk keresni valami használhatót a kuckónk megépítéséhez. Nem voltak nagy elvárások, nem kellett egy két emeletes faház, csupán egy kis menedéket akartunk, ami megvéd minket az esetleges viharoktól. Első utunk a fák felé vezetett, ezúttal nem volt helye a hisztinek, muszáj volt bemerészkedni az erdőbe. Résen voltam, folyamatosan figyeltem a környezetet, miközben követtem Sehunt, de arra is kellett ügyelnem, hogy a sűrű aljnövényzetben ne lépjek bele semmibe. Szorongtam, és inkább beszélgetést kezdeményeztem, mielőtt eluralkodott volna rajtam a pánik.

– Mesélsz nekem a barátnődről? – ez volt az egyetlen kérdés, ami épp eszembe jutott.

Sehun hátra nézett a válla fölött egy pillanatra, és láttam, hogy mosolygott.

– Mit akarsz tudni róla?

– Nem tudom… Általános dolgokat, milyen volt a kapcsolatotok?

– Egy hülye picsa volt – felnevetett. – Utólag belegondolva nem is tudom, hogy tudtam elviselni olyan sokáig. Ha most vele kéne itt lennem, inkább a tengerbe vetettem volna magam már az első nap.

– Miért haragszol rá?

– Miből gondolod, hogy haragszom rá?

– Abból, ahogy beszélsz róla. Általában azok az emberek gondolnak utálkozva az exekre, akiket megbántottak valamivel.

– Jobban érzi magát egy gazdag faszi mellett, ez elég ok, hogy haragudjak rá? – csípős hangon hadarta.

Jobbnak láttam, ha inkább nem feszegetem tovább a témát, ezért nem is válaszoltam. Rosszul éreztem magam, hogy ennyire belenyúltam a magánéletébe. Igaz, hogy alig ismertük egymást, valamiért mégis olyan közel érzem magamhoz, de ez bizonyára attól volt, hogy egyfajta védelmezőként tekintettem rá. Meg kellett hagyni, nélküle biztosan éhen haltam volna, ha nem fagyok halálra már az első éjszaka során. Csendesen haladtunk beljebb a dzsungel mélyére, a vastag törzsű fákat felváltották a különböző méretű bambuszok. Sehun megállt néhány vékonyabb mellett, amik alacsonyabbak voltak a többihez képest, talán öt méter magasak lehettek. Az egyik elég instabilnak tűnt, kissé megmozgatta.

– Ez talán jó lesz – motyogta.

Körülnézett a földön, majd felkapott egy nagyobb követ. Elővette a kést, és a kővel kezdte ütlegelni a pengét a bambusz törzsébe, hogy átvágja. Elég lassan és nehézkesen haladt, én is kezdeni akartam magammal valamit, ezért elindultam, hátha találok még valamit, amire szükségünk lehet.

– Ne kószálj el – azonnal utánam szólt.

– Csak körbenézek – elmosolyodtam a figyelmességén.

– Jó, de ne menj messze.

Óvatosan lépkedtem a nedves avarban, az arcom elé lógó növényzetet a kezeimmel toltam el az útból, szemeim pedig alaposan fürkészték a helyet. Nem tudtam, hogy mit keresek, de magabiztosan haladtam előre, mintha lenne célom. A bambuszokat ismét felváltották a fák, a növényzet sűrűsödött, mindenhol bokrok és kúszónövények voltak, amerre néztem. A lábam elakadt valamiben, és nem kellett sok, hogy hasra essek, de sikerült megkapaszkodnom az egyik kidőlt fatörzsben. Visszanéztem azt gondolva, hogy egy gyökérben botlottam meg, de egészen más volt. Az aljnövényzetben feltűnt valami idegen dolog, ami valahogy nem illett oda. Lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a fekete anyagot, ami nem lehetett se növény, se élőlény. Lesöpörtem róla a leveleket és a földet, ekkor jöttem csak rá, hogy ez egy hátizsák. Akár hetek óta is ott lehetett, mivel a növények majdnem teljesen befedték, de sikerült kirángatnom a földből. Széthúztam a cipzárt, de semmi más nem volt benne, csak egy doboz cigi, egy öngyújtó és egy túlélő kés, aminek a pengéjén látszott, hogy valószínűleg sokat használták. Benéztem a kisebb zsebekbe is, az egyikben találtam még egy flaskát, ami majdnem tele volt valamilyen alkohollal, a másikban pedig egy kovakő volt, ami nekünk jól jött a tűzgyújtáshoz. Felpillantottam, de a sűrű növényzettől már nem láttam Sehunt, és valami azt súgta, hogy tovább kell mennem, ezért egyik vállamra kaptam a hátizsákot, és mentem tovább.

Nem tudtam, hogy mit gondoljak. A táska tulajdonosa biztosan nem lehetett a gépen, de nem is tölthetett túl sok időt a szigeten, a teli flaskából és a cigisdobozból ítélve, de az is lehet, hogy valaki kirándulni jött, és elhagyta a cuccait. Nem haladtam sokat előre, de a gondolataimat, mintha elvágták volna, azonnal elhallgattak, amikor egy alakot láttam ülni az egyik fa tövében. Háttal volt, ezért csak a vállait láttam, de tökéletesen kivehető volt, hogy az egy ember.

– Hahó? – óvatosan mentem közelebb.

Nem érkezett válasz, a szívem a torkomban dobogott, ahogy csökkent a távolság köztem és a mozdulatlan alak között. Egyre többet láttam belőle, egy hosszú ujjú felső és egy mellény volt rajta, a nadrágja szakadt volt. Furcsa szag csapta meg az orromat, és valami megreccsent a lábam alatt. Visszaléptem, és az avarban egy órát találtam. Furcsán ismerős volt, ezért azonnal felkaptam, hogy jobban megnézhessem. Az egyik bőrszíj leszakadt róla, és az üvege betört, valószínűleg attól, hogy ráléptem, de még működött, fél hármat mutatott. Megfordítottam, és a szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a gravírozást a hátulján. Ez Yifan órája volt, tőlem kapta az évfordulónkra, és a dátum lett bele gravírozva. Próbáltam visszanyelni a könnyeket, és ismét közeledni kezdtem az alak felé.

– Yifan?

Végre elég közel értem, hogy ne legyen a fa takarásában, de a fejemet azonnal elfordítottam, és a kezemet az orrom elé kaptam. Csupán annyi volt az alakból, amennyit látni lehetett belőle. A fél teste hiányzott, ahogy a feje is. Hányingerem lett a rothadó hús látványától és –szagától, ezért nem is időztem ott tovább, sietős léptekkel, öklendezve indultam visszafelé. Feltörtek a könnyeim, alig láttam merre megyek, folyamatosan botladoztam a nagy rohanásban, és az sem érdekelt, hogy az arcomba csapódnak a levelek és az ágak. Ettől féltem a legjobban, és mintha egy részem meghalt volna. Zokogva rohantam, majd hirtelen nekimentem valaminek, és egy szoros ölelésben éreztem magam, ekkor ismertem fel Sehunt.

– Mi történt? – aggodalmasan szorított magához.

A sírás nem hagyott megszólalni, ledobtam a táskát a vállamról, és átöleltem Sehunt. Nem tartottam vissza, hagytam, hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam, és hangot is adtam neki. Keserves zokogásom elnyomott minden más hangot, kivéve Sehun szívének heves dobogását. Az enyém darabokban hevert, minden reményem odaveszett, hogy újra láthatom a szerelmem, és ettől teljesen elveszettnek éreztem magam.

– Az egész a te hibád! – kiabáltam, és ellöktem magam Sehuntól. – Tudtam, hogy az ő hangját hallottam, de te hülyének néztél! Még most is élne, ha akkor megtaláltuk volna!

A könnyektől nem láttam az arcát, és nem is mondott semmit. A lábaim egyik pillanatról a másikra mondták fel a szolgálatot, és térdre zuhantam az avarban. Nem akartam tovább élni, Yifan után akartam menni, hogy újra együtt lehessünk.

– Heejun… – egy kéz simult a vállamra.

– Ne érj hozzám! – lesöpörtem magamról a kezét.

– Nagyon sajnálom, hogy ez történt…

Ordítottam volna vele, de a zokogástól képtelen voltam egy szót is kinyögni. Hallottam, hogy ő is letérdelt, majd ismét átölelt, és óvatosan magához húzott.

Hosszas percek múlva is csak annyira sikerült lenyugodnom, hogy kapjak levegőt. Még sose éreztem ekkora, mérhetetlen szomorúságot ezelőtt. A sírástól fáradt lettem, el tudtam volna aludni, ha Sehun nem szorít rajtam egyet.

– Mennünk kell, sötétedés előtt–

– Jól van – nyöszörögtem, nem akartam végighallgatni; csendre és magányra vágytam.

Elengedett, és a kezemet fogva segített felállni, a hátizsákot pedig újra a vállamra vettem. Igyekeztem letörölni a könnyeimet, de mindig jött egy újabb és egy újabb. Kerültem Sehun sajnálkozó pillantását, és elindultam a part felé. Visszaértünk a bambuszokhoz, és megálltam előttük. A pillangókéssel láthatóan nehezen ment az egyik kivágása, ezért kivettem a táskából a túlélő kést, és szipogva Sehun kezébe adtam.

– Menj vissza a partra, majd megyek én is.

Egy bólintással válaszoltam, majd a táborhelyhez mentem. A fák közül kiérve megláttam a napsütötte tengerpartot, de nem tudtam értékelni a látványt. Így nem. A plédünk kissé nedves volt még, de nem érdekelt, leültem rá, magam mellé tettem a hátizsákot, és a felhúzott lábaimat átölelve figyeltem a hullámokat.

Még mindig pityeregtem, amikor Sehun feltűnt a fák közül, maga után húzva a bambuszt, ami kívülről nézve könnyűnek tűnt. Tőlem nem messze ledobta, és a kő segítségével kezdte darabokra vágni. Az ütések hangja visszhangzott az egész parton, de ezt teljesen ki tudtam zárni a fejemből. Yifan óráját néztem, szemeimmel követtem a másodpercmutató mozgását. Alig telt el fél óra azóta, hogy az életem értelmét vesztette. Elképzelésem se volt, hogy mi történhetett Yifannal. Egy állat támadhatott rá? Talán jobb is, ha nem tudom. Melyik a jobb? Hiú reményekkel élni, vagy tisztában lenni azzal, hogy a szerelmed már nincs többé? Kerestem a válaszokat, de egyik kérdésemre se kaptam. Sehunra pillantottam, aki csak arra koncentrált, hogy legyen tető a fejünk fölött. Ráadásul előttem sültek a halak, amiket ő fogott. Neki köszönhetem, hogy életben vagyok. Felkiáltott a lelkiismeretem, ezért felálltam a plédről, közelebb mentem, és letérdeltem Sehun mellé.

– Tudok segíteni valamit? – halkan kérdeztem.

Meglepetten pillantott rám, majd egy nagyobb sóhajt után megpihent, és homlokáról letörölte az izzadtságcseppeket.

– Nem szükséges, én ezt elintézem – halványan elmosolyodott.

– Ragaszkodom hozzá – erősködtem.

– Jól van, akkor ott van néhány pálmafa, amiket kidöntött a vihar – mutatott az irányukba. – Hozz néhány levelet a tetőhöz.

Felém nyújtotta a pillangókést, el akartam venni tőle, de nem engedte el.

– Csak óvatosan, rendben? – figyelmeztetett.

Ismét csak bólintottam, majd elindultam a fák irányába. Nem voltak messze Sehuntól, láttam, hogy engem figyelt. A késsel könnyedén levágtam öt nagyobb levelet, amiket nehezebb volt elvinni, mint gondoltam. Egyszerre húztam őket a homokban, de közel sem volt olyan könnyű, mint gondoltam. Sehunban mekkora erő lehet, ha azt a több méteres bambuszt olyan könnyedén hozta?

– Ügyes vagy – dicsért, amikor odaértem hozzá. – Igyekeznünk kell, mert hamar ránk fog sötétedni.

Az építgetés remek gondolat–elterelő volt. A bambuszból két nagyobb darabot mélyen a homokba ástunk, hogy minél stabilabb legyen, azok voltak a tartóoszlopok. Szétvágott ruhadarabokkal erősítettük rá az elfektetett bambuszokat, és keresztbe is rákötöztünk párat, majd az egészet befedtük a pálmafa leveivel. Egy nyeregtetős, sátor–szerű fedezék lett, ami nem volt túl nagy, de kettőnknek tökéletesen elég volt. Sötét lett mire befejeztük, és a halak is átsültek addigra. Leterítettem a plédet, rá telepedtünk, és nagy étvággyal láttunk neki a vacsorának. Nem volt olyan, mint egy éttermi fogás, de sokkal jobb volt, mintha gyümölcsöket ettem volna. Csendesen teltek a percek, figyeltem az előttünk lobogó tűz lángjait.

Jóllakottan ücsörögtem, még mindig néma csend volt, csak az égő fa ropogó hangját, és a szél halk süvítését lehetett hallani. Benyúltam a mellettem lévő hátizsákba, kivettem az italos flaskát, levettem a kupakot, és beleszagoltam. Arcizmaim összerándultak az erős alkohol szagától.

– Azt hol szerezted? – kérdezte Sehun meglepetten.

– Az erdőben volt.

Felé nyújtottam a laposüveget, ő is megszagolta, majd minden fintor nélkül belekortyolt.

– Ez rum – fintorogva ivott belőle újra, majd visszaadta.

Én is megkóstoltam, és a töménységétől köhögnöm kellett. Maró érzés volt, ahogy végighaladt a nyelőcsövemen, de ennek ellenére tovább kortyolgattam. Visszanyújtottam Sehun felé, és az órára pillantottam, mintha bármit is számítana, hogy mennyi az idő. Még csak kilenc óra volt.

– Az is a táskában volt?

– Nem – megráztam a fejem, miközben végigsimítottam a törött üvegen. – A vőlegényemé volt…

– Heejun, annyira sajnálom…

– Nem te tehetsz róla – arcára néztem, és megbánást láttam rajta. – Ne haragudj, hogy téged okoltalak, én csak… – elcsuklott a hangom.

A könnyek ismét feltörni készültek, de sikerült visszatartanom.

– Megnézhetem?

Sehun letette a laposüveget, és az óráért nyúlt, amit a kezébe tettem. Alaposan szemügyre vette, majd elővette a kést, és pánikolva próbáltam visszavenni, de ő elhúzta előlem.

– Ne félj, nem teszem tönkre – nyugtató mosollyal pillantott rám.

Értetlenül figyeltem, levágta a megmaradt bőrszíjat, és a saját pólója aljából letépett egy hosszabb darabot. Azt ketté vágta, és az óra két szélére csomózta őket. Magához húzta a bal kezemet, és a csuklómra felkötözte az órát, majd a fölösleges textilt is levágta, hogy ne lógjon. Meghatódva néztem rá, ő pedig egy mosolygós bólintással rendezte le a dolgot, mielőtt hálálkodni kezdtem volna.

4. Fejezet

Fél órája sétáltunk a parton Sehunnal, a cipőm pedig már annyira telement homokkal, hogy inkább levettem, és a kezemben vittem. Mellettünk csendesen nyaldosták a partot a kristálytiszta tenger hullámai, a szél halkan süvített. A perzselő napsütéstől egy pillanatra úgy éreztem, mintha nyaralnék, de hamar észhez tértem, amint eszembe jutott Yifan. Vele kellene most Japánban lennem, nem pedig egy ismeretlen szigeten őt keresni, miközben várunk a segítségre. Ráadásul azt se gondoltam volna, hogy ilyen szituációban lehet kellemetlen a csend. Kétségbeesetten kerestem valami felhozható témát, amiről esetleg lehet beszélgetni Sehunnal, hiszen alig tudtam róla valamit. Nem akartam negatív gondolatokat, de nem láthattam előre, hogy mennyi ideig leszünk még együtt. Végül felhagytam a beszélgetés kezdeményezésével, helyette inkább a tájat fürkésztem szemeimmel, emberi alakokat keresve.

– Egy napba is beletelhet, amíg a partot követve kerüljük meg az egészet…

Sehun hangját úgy fújta a fülembe a szél, mintha közvetlenül mellettem lenne. Felé fordítottam a fejem, és bizony nem csak a szél miatt hittem azt, valóban közel volt, válla szinte súrolta az enyémet. Fintorogva nézett előre, s folytatta:

– A szigetnek ez a része teljesen tiszta, a víz ide nem sodort ki bőröndöt vagy a gép darabjait, fölösleges tovább mennünk.

Nem akartam hinni a füleimnek, megszívtam magam levegővel, és gyorsítottam a lépteimen, ezzel lehagyva őt.

– Hova rohansz? – szólt utánam.

– Megkeresem a vőlegényem, nélküled!

Nem hallottam a válaszát, talán nem is mondott semmit, de nem izgatott, csak mentem tovább. Éreztem rajta, hogy idő- és energiapocsékolásnak tartja Yifan keresését. Persze, ő tudja, hogy a barátnője biztonságban van az otthonában, neki így könnyű, nem kell aggódnia senki miatt.

– Heejun!

Távolról jött a hangja, de nem néztem hátra, hogy mennyire van messze. Így is tudtam, hogy elindult visszafelé, csak meggondolta magát. Nem reagáltam semmit, úgy tettem, mint aki nem is hallja, csak mentem tovább. A nagy duzzogás és a sebes léptek ellenére is megláttam a furcsa nyomokat, alig pár méterrel előttem. A víz felől indultak, mintha valaki kúszott volna a homokban. Futásnak eredtem, magam sem tudom, hogy miért. Egy kisebb szikla takarta előlem a nyom útvonalát, ezért gyorsítottam, talpaim belesüllyedtek a homokba, amitől nehéz volt megtartanom az egyensúlyom. Közeledtem a részhez, ami már zöldebb volt, kisebb bokrok és fák is voltak. Elértem a képződményhez, és megszeppenve torpantam meg. Közvetlenül a part közelében volt egy kis patak. Kisebb szikladarabok határolták, a rések közül pedig csörgedezett a tisztának tűnő víz. Nem érintkezett a sós vízzel, és a területen lévő növények azt sugallták, hogy ez édes víz. Mekkora hülyék voltunk. Ez végig itt volt a közelben, és nem vettük észre.

Gondolkodás nélkül letérdeltem, és a vízbe nyúltam. Kellemesen hűvös volt, nem tűnt mélynek, de egy kicsit fröcsköltem, hátha van benne valami, amivel nem lenne túl szerencsés találkozni. Biztonságosnak ítéltem, ezért belógattam a lábaimat, ekkor valaki megragadta a karom. Megrémültem, de még a sikítás előtt ráeszméltem, hogy ez csak Sehun. Összevont szemöldökkel néztem hasonló arckifejezésére.

– Gyere ki – halkan, de határozottan mondta.

Egy grimasszal elhúztam tőle a karom, és elindultam a patak közepe felé, „csak azért is” alapon. A derekamig ért, a mozgásomtól felzavarodott víz hullámai épphogy elérték a pólóm alját.

– Hol a bátorság, Mr. Bear Grylls? – örömittas mosollyal figyeltem feszült arcát.

Határozott mozdulattal, két kézzel fröcsköltem felé egy adag vizet, és kárörvendő nevetéssel figyeltem a reakcióját, ami olyan volt, mintha lávát locsolnának rá.

– Ez nem vicces!

Nevetésem azonnal abbamaradt, de nem az ő kiabálásától. Éreztem, hogy valami a lábamhoz ér, és lassan kúszik fel a derekam felé. Ledermedtem, meg se mertem mozdulni, amíg a felszínre nem ért az a valami. Haj volt, a következő, ami feltűnt, az a felpüffedt, belilult arc, a teste pedig messzebb jött fel, ami fizikai képtelenség lenne. A saját sikításomtól megsüketültem, és vadul csapkodni kezdtem, miközben elindultam kifelé a vízből. Sehun azonnal kapcsolt, megragadott amint elért, és kihúzott a földre, de én ülve tovább rúg-kapáltam, és sikítoztam ijedtemben.

– Heejun, nyugodj meg!

Éreztem, hogy próbál lefogni, majd szoros ölelésében nyugalomra leltek a végtagjaim, de a kiabálásom átment zokogásba. Nem tudom ki volt, nem tudom, hogy mi történt vele, de nem akarom Yifant is ilyen állapotban találni. Sehun türelmesen megvárta amíg lenyugodtam, meg se mozdult, amíg én nem bontakoztam ki a karjai közül.

– Le kell venned a ruháid – rövid mondatát azonnal megmagyarázta, amint rájött, hogy nem volt egészen egyértelmű. – Nem tudom, mióta oszlik benne a hulla, rengeteg fertőző-

Nem hallgattam tovább, gyorsan feltápászkodtam, és már gomboltam is a nadrágom, majd a szikla mögé állva, pánikolva dobáltam le magamról a ruhákat.

– Tessék, itt van ez – lépett közelebb Sehun, és felém nyújtott egy tiszta, fehér pólót, miközben fejét a másik irányba fordította. Meglepetten vettem tudomásul, hogy saját ruhadarabját ajánlotta fel, szemeim egy pillanatra – akaratom ellenére – felmérték felsőtestét. Féloldalasan állt, így csak széles vállát, hosszú karját és mellkasának egy részét láttam. Nem volt sovány, inkább szálkásnak neveztem volna, bőre egészen fehér volt. Néhány másodperccel később, miután azon kaptam magam, hogy elkerekedett szemekkel bámulom, elkaptam a tekintetem és felhúztam a pólót, amit nekem adott. A Sehun és a köztem lévő méretkülönbségnek hála a pólója a combomig ért, de a tudat, hogy neki emiatt félmeztelenül kell lennie, kicsit nyugtalanított.

– Nem vagyok halottkém, de azt hiszem, hogy ezt az embert megölte valaki – jelentette ki teljes nyugalommal, miután közelebb sétáltunk a vízhez. A levágott fej és test továbbra is ott lebegett a víz felszínén, és egy nagyobb kőnek köszönhetően nem is tudott tovább úszni.

– Rossz hír, hogy ebből a vízből nem ihatunk.

– Szerintem az rosszabb hír, hogy valaki megölte – nyeltem egy nagyot, ahogy számtalan ijesztő gondolat futott végig az agyamon. Cseppet sem izgatott, hogy nem ihatunk a vízből. Sosem láttam még hullát, főleg nem olyat, amellyel ilyen brutálisan végeztek. Nem is bírtam néhány másodpercnél tovább figyelni a elszíneződött testet.

– Elképzelhető, hogy több túlélő is van, az egyik rátámadt a másikra, az pedig megölte. Akár a vőlegényed is tehette – sandított rám féloldalasan Sehun.

– Kizárt, Yifan sosem bántana senkit – ráztam a fejem határozottan. – Nem mehetnénk tovább? Kezd nyomasztó lenni ez a hely.

– Mivel a sodrás lefelé viszi a hullát, így, ha megtaláljuk, hol került bele a vízbe, akkor a fenti részből ihatunk. Az bizonyára tiszta.

Elismerően bólintottam. Egyszerűen lenyűgözött Sehun higgadtsága, megfontoltsága és gondolat menete. Nekem ez eszembe sem jutott volna.

– Örülök, hogy veled kerültem össze – ismertem be, ahogy a patak mellett sétáltunk. Hangom meggyőző volt, de a szívem továbbra is szaporán vert, szemeimet képtelen voltam levenni a vízről.

– Ez igazán hízelgő.

– Nem úgy értem – mosolyodtam el, miközben beleboxoltam a vállába. Mikor kézfejem hozzáért csupasz vállához, összetalálkozott a tekintetünk. Valamiért biztonságban éreztem magam, talán azért, mert érett gondolkodása és cselekedetei miatt megbizonyosodhattam róla, hogy nincs mitől félnem. Tulajdonképpen Sehun tartotta bennem a lelket.

– Lassan vissza kellene fordulnunk – javasolta nagyot sóhajtva. – Az lenne a legjobb, ha összeszednénk minden használható tárgyat a partról. Nem tudom, mikor jönnek a megmentésünkre, de addig túl kell élnünk valahogy. Élelemre és vízre lesz szükségünk.

– Ez úgy hangzik, mint azokban a filmekben, ahol faházat építenek és halra vadásznak.

Erre nem kaptam választ, Sehun némán sétált tovább a tájat kémlelve, a szemeim pedig ismét elkalandoztak fedetlen felsőtestén. Frusztrált a látvány, és nem értettem, miért. Nem mintha nem láttam volna meztelen férfi testet eddig. Gyorsan kiráztam a fejemből ezeket a gondolatokat, és az egyre sűrűbb szórású fákat kezdtem figyelni.

Talán egy kilométert is megtettünk a a patak mentén, de nem találtunk nyomot, ami arra utalt volna, hogy hol került a holttest a vízbe, ezért inkább feladtuk és visszafordultunk, mielőtt elértük volna az erdő sűrűjét. Habár Sehun nem ellenezte, hogy bemenjünk körülnézni, én mégsem akartam, hogy összecsipkedjék a bogarak vagy megkarcolják a gallyak a mellkasát.

– Jobb lesz, ha elindulunk visszafelé – mondta. – Egész nap csak sétáltunk, és semmi.

Tudtam, hogy időpocsékolásnak érzi az elvesztegetett időt, de igazából Yifan keresésén kívül nem tudtunk volna mit csinálni.

– Rendben – sóhajtottam keservesen, és begyorsítottam, hogy lehagyjam Sehunt néhány lépéssel. Nem akartam, hogy lássa a könnyeim, amiért nem találtuk meg Yifant. Nem tettünk meg túl nagy távot, de valahol a közelben kellett lennie, ha ide sodorta ki a víz. Már ha kisodorta. Ettől a gondolattól elszorult a torkom.

– Tudom, hogy csalódott vagy, Heejun – sietett mellém Sehun. – Holnap folytatjuk a keresését, de most magunkkal kell foglalkoznunk. Nem halhatsz bele abba, hogy nem eszel, iszol vagy pihensz, és csak a vőlegényedet keresed.

Szavai ismét nyugtatóan hatottak rám. Felnéztem szemeibe, amelyekben elszántság csillogott.
– M-mi lesz, ha nem találjuk meg őt, és minket sem talál meg senki? – kérdeztem némi habozás után.

– Mondtam már, hogy ez nem fog megtörténni. Ne gondolj ilyenekre – biztatott, miközben egyik karját átvetette a vállamon.

Ezen meglepődtem, de nem húzódtam el. Jól esett a közelsége.

– Oda nézz! – mutattam egy tőlünk körülbelül 30 méterre lévő fára, amelynek ismerős volt a termése.

– Mi az? – kapta oda a fejét Sehun is, majd összehúzta a szemöldökét. Láthatóan nem ismerte fel a gyümölcsöt.
– Ez papaya – kibújtam a karjai közül, és megiramodtam a fa felé. Mivel nem nőtt magasra, termése pedig egészen lent volt, így könnyedén leszakítottam kettő nagyobb darabot.

– Biztos vagy benne? – méregette Sehun a kezemben lévő gyümölcsöt, miután beért.
– Teljesen.

Ültünk a fa tövében egymás mellett, és csendben figyeltük a naplementét, amitől narancssárga és vöröses árnyalatokba borult az egész sziget és az óceán. Lábaimat felhúzva átöleltem, s államat a térdemre támasztottam, majd egy óvatlan pillanatban hallattam egy hangos sóhajt.

– Fel a fejjel – azonnal jött Sehun vigasztaló hangja –, még nincs veszve semmi.

– Nem tudom kiverni a fejemből, ami ma történt…

Kezdtem rosszul érezni magam, hogy állandóan hallgatnia kellett a nyafogásom minden miatt, de nem tehettem róla. Nem akartam magamban tartani a problémákat, és ki kellett mondanom, hogy ne őrüljek bele.

– Mire gondoltál, amikor megláttad, hogy halott? – halkan kérdezte.

– Arra, hogy lehet Yifan is hasonló sorsra fog jutni.

Vártam a válaszát, de nem szólalt meg. Mindkettőnkben értelmet nyert az a tény, hogy a gépen lévő emberek többsége bizony meghalt.

– Miért nem mondasz semmit? – felé fordultam, szemeibe néztem.

Semmitmondóak voltak, valahogy mégis sajnálatot fedeztem fel bennük.

– Mert nem akarok hiú reményeket kelteni benned, és elszomorítani se akarlak.

Teljesen korrekt kijelentés volt, ami vegyes érzelmeket keltett bennem. Örültem az őszinteségének, de zokogni támadt kedvem a gondolattól, hogy Sehun halottnak hiszi Yifant. Óvatosan felálltam, hogy pólója alól ne látszódjon ki semmim, s visszafordultam Sehun felé.

– Menjünk vissza – javasoltam, bólintással jelezte, hogy egyetért. – Tudom, hogy a vőlegényem életben van – közöltem, és egy fordulattal elindultam a táborhelyünk felé.

Mire a helyünkhöz értem, már jócskán besötétedett, de a Hold erőteljes fénye kéken bevilágította az egész partot. Körülnéztem, Sehunt sehol se láttam, de nem estem kétségbe, valószínűleg csak később indul el. Az összegyűjtött bőröndökhöz, táskákhoz mentem, és a kupacból kiválasztottam egyet, ruhák után kutatva. A lélegzetem is elállt, amikor rájöttem, hogy a saját cuccaim vannak benne. A bőröndben megszáradtak, de lett egy bizonyos dohos szaguk. Szemeimbe könnyek szöktek, amikor kezembe vettem a kedvenc nyári ruhámat, amit Yifantól kaptam. Gyűrődött, de én mégis úgy látom magam előtt, mint új korában. A szabása, mint egy egyszerű, lenge ruháé, spagettipántokkal, viszonylag rövid, ami a térdeim fölé ér, s egy visszafogott dekoltázs. Azúrkék színe vonzotta a tekinteteket, s a fehér vonalakból álló motívumok tettek róla, hogy ne legyen teljesen unalmas a ruha. Mosolyogva dobtam a vállamra, majd kivettem fehérneműket, egy törölközőt is, és a bőröndöt visszazártam, de a többitől kicsit messzebb tettem vissza. Sehunt még mindig nem láttam sehol, ezért levettem a pólóját, és átöltöztem. A levegő egyre hűvösebb volt, és kezdtem aggódni, ezért elindultam Sehun keresésére. Egyik pillanatban rossz érzés fogott el, mintha valaki figyelt volna. Lassítottam a lépteimen, és figyeltem a környezetem. Bal oldalamon halkan nyaldosták a hullámok a partot, a jobb oldalamon, messzebb pedig az erdő volt, a fák között rémisztő sötétséggel. Tovább mentem egyenesen, vissza a patak felé. Lehet, hogy Sehunnak baja esett. A gondolat arra késztetett, hogy siessek, de a lábaim földbe gyökereztek.

– Heejun!

Bárhol, bármikor megismertem Yifan hangját, és ez az erdő felől jött.

– Heejun!

Gondolkodás nélkül futásnak eredtem, céltudatosan rohantam a fák közé. A Hold fénye beszűrődött néhány helyen a lombok között, de a látásviszonyok rosszak voltak, csak a fatörzsek és a bokrok alakját tudtam kivenni. Megálltam hallgatózni, de teljes volt a csend, fogalmam se volt, hogy merre menjek.

– Yifan?!

– Heejun!

Megiramodtam a hang irányába, nem törődve semmivel. Nem érdekelt, hogy néhány ág felsérti a karom vagy, hogy mezítláb rálépek valamire. Több méter után ismét megálltam, és Yifant szólongattam, de nem jött válasz. Furcsán nagy volt a csend, és ekkor kezdtem elveszettnek érezni magam. Fogalmam se volt, hogy merről jöttem, hogy meddig tart az erdő, vagy egyáltalán mennyire jöttem be. Ismét kiabáltam Yifan nevét, de teljes némaság volt.

– Heejun, mi ütött beléd?!

Ijedtemben felsikoltottam a hátam mögül jövő hangtól, de a sötétség ellenére sikerült felismernem Sehunt.

– Hallottad?

– Mit?

– A kiabálást.

– Hallottam, de nem tartom jó ötletnek, hogy ilyenkor itt mászkáljunk – visszafogottan dorgált.

– Akkor te miért vagy itt? – vágtam vissza.

– Tüzifát akartam vinni, de hallottam, hogy kiabálsz, és utánad jöttem.

– Akkor te is hallottad Yifan hangját. Meg kell keresnünk!

– Miről beszélsz, Heejun? Csak téged hallottalak.

– Mi? De hiszen… A parton is lehetett hallani…

– Szerintem képzelődtél – felém nyúlt, óvatosan megfogta a csuklómat, és húzni kezdett maga

felé. – Menjünk vissza.

– Meg kell találnom a vőlegényem! – makacsoltam meg magam.

– Heejun, csak képzelődtél, én nem hallottam semmit!

Szólásra nyitottam a számat, ekkor egy ág reccsent meg az avarban, nem olyan messze tőlünk. Mindketten elnémultunk, s a hang irányába kaptuk a fejünket, de a sötétben nem lehetett látni semmit. Megindultam abba az irányba, de Sehun magához rántott, és szabad kezével befogta a számat.

– Rossz érzésem van, menjünk innen – súgta a fülembe.

Tíz perc hátborzongató séta után visszaértünk a táborhelyre, magamban pedig megjegyeztem, hogy soha többet nem kószálok el a sötétben egyedül. A tény, hogy Sehun nem hallotta Yifan kiabálását aggasztott, és kezdtem azt hinni, hogy közel állok a józan eszem elvesztéséhez. Egy szót sem szóltam a visszaúton. Hallgatásom azonban a társamnak is feltűnt.

– Minden rendben? – érdeklődött arcomat fürkészve, miközben vihargyújtójával ismét lángra lobbantotta a száraz gallyakat.

Leültem vele szemben, felhúztam a térdeimet, és rátámasztottam a fejem, úgy figyeltem Sehun ügyködését.

– Igen, csak összezavarodtam egy kicsit. Nem értem, hogy nem hallhattad Yifan hangját.

– Ne érts félre, Heejun, de a kimerültség és a sokk sok mindenre képes. Szerintem képzelődtél. Gondold végig logikusan, miért keresne a vőlegényed az erdőben sötétedés után. Ennek semmi értelme.

– Igazad van – sóhajtottam fel, miután végiggondoltam szavait. Sehun ismét okosat mondott.

– Holnap reggel átkutatjuk a többi bőröndöt is. Jó lenne, ha találnánk néhány kulacsot vagy üveget, amibe tölthetünk vizet – ült le mellém, és hozzám hasonlóan ő is felhúzta a lábát. – Ez a nap gyorsan elment, és némi gyümölcsön kívül nem találtunk semmi ehetőt.

– Ne felejtsd el a hullát – tettem hozzá kuncogva, bár egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet.

Talán csak a Sehunban lévő túlzott aggodalmat és feszültséget akartam oldani. Akármennyire is titkolta, láttam rajta, hogy aggasztotta, hogy nem találtunk élelmet. Engem is aggasztott egy kicsit, de még bírtam. Talán azért mert nem gondoltam arra, hogy esetleg kettő-három napnál több időt kell itt töltenünk. De ha így alakult, akkor bizony szükségünk lesz vízre, amiből ihatunk. A tenger vízét csak tisztálkodásra használhattuk, de tusfürdő nélkül az sem volt ugyanaz. Ételt is találnunk kell majd, húst vagy valami zöldséget, mert a gyümölcs sajnos nem elég laktató.

– Mit gondolsz, meddig kell még itt maradnunk? – tettem fel a nagy kérdés, majd fél szemmel Sehunra pillantottam.

Csak ekkor tűnt fel, hogy már nem volt félmeztelen. Mikor öltözött fel?

– Őszintén? – nézett velem farkasszemet. Tekintete kissé ködös volt, álmosnak és fáradtnak tűnt. Bólintottam, mire folytatta:

– Lehet, hogy már holnap megtalálnak, de az is lehet, hogy napok, hetek kérdése.

– Hetek? – összeszűkült a gyomrom.

– Igen, tudom, hogy ez ijesztően hangzik, de erre is gondolnunk kell. És az a hulla ma… – elharapta a mondat végét.

– Mire gondolsz? – pislogtam rá kíváncsian.

– Arra, hogy rajtunk kívül más is van a szigeten. Az lenne a legjobb, ha mi bukkannánk rá hamarabb.

Ez megmagyarázná, hogy miért éreztem úgy, mintha figyelnének. Lehet, hogy valaki tényleg szemmel tartott minket, de lehet, hogy ez megint csak paranoia, így egyelőre nem akartam szólni róla Sehunnak.

3. Fejezet

Ültem a sötétben, és a kék színű tengerre meredtem. Hullámai lassan nyaldosták a part kihűlt homokját, majd néhány másodperc után visszagördültek a fekete, csillagokkal díszített égbolt aljához. Forró könnycseppek gyűltek a szememben, de nem tudtam volna megmondani, mitől. Ez az egész helyzet annyira abszurd volt. Bele sem akartam gondolni, hány ember veszthette életét tegnap a felrobbant repülőgépen, és most az előttem lévő kékség szolgált nekik sírhelyül. De bíztam benne, hogy Kris nincs köztük. Egy megérzés volt. Tehát nem szabadna könnyeket hullatnom feleslegesen.
Lassan hátra pillantottam, Sehun békésen szuszogott mögöttem. Ő úgy fogta fel ezt a helyzetet, mintha valami apró kitérő kirándulás lenne egy egzotikus szigeten. Nem láttam rajta se félelmet, se szomorúságot. Talán lehet, hogy nem is volt vele senki. Erre mindenképp rá kell kérdeznem később. Örültem neki, hogy higgadt maradt, valószínűleg én már órák óta zokognék, és az elveszettségtől azt sem tudnám, mit csináljak, ha a pozitív hozzáállásával nem tartaná bennem a lelket. Ezért mindenképpen hálával tartozom neki.

Mivel nem hordtam órát, a telefonom pedig a repülőgépen maradt, ezért nem tudtam megállapítani az időt. A tekintetem Sehun csuklójára tévedt, és minden bizonnyal felcsillanhatott a szemem, karórája láttán. Óvatosan kinyúltam érte, hogy a tűz felé fordítsam, de hamar elkeseredtem, amikor láttam, hogy nem működik. Az utolsó idő, amit le tudtam olvasni róla, az kettő óra volt, ami lehetett tegnap délután, de akár ma hajnal is.

Épp vissza akartam rakni Sehun kezét a plédre, amikor felmorrant, és összeszűkített, álmos szemekkel rám pillantott.

– Valami baj van? – kérdezte dörmögő hangon, miközben testhelyzetet váltott, hogy szembe kerüljünk egymással.

– Nincs semmi – ráztam a fejem magabiztosan.

Nem akartam elnyugtalanítani, neki is szüksége volt a pihenésre. Bólintott egyet, aztán lehunyta szemeit. Ezután ismét a környezetemre összpontosítottam a figyelmem. Raktam néhány faágat a tűzre, mivel eléggé lehűlt a levegő, a lángja pedig már nem adott akkor melegséget, mint korábban. Kicsit megfújkáltam, hogy gyorsabban lángra kapjanak a még épp ágak. Nem akartam gondolkodni, mert akkor csak negatív dolgok jutottak eszembe, de üres fejjel meg képtelen voltam nyitva tartani a szemem. Ha időérzékem nem csalt, körülbelül 2 órája cserélhettem Sehunnal, de nem bírtam tovább. Csak nem lesz belőle baj, ha visszaalszom.

– Ennek a tűznek már ki kell bírnia reggelig – sóhajtottam, és leheveredtem Sehun mellé.

Pillanatok alatt elnyomott az álmosság.

Reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai égetik az arcomat. Az első néhány tizedmásodpercben, abban a békés tudatlanságban nem fogtam fel, hol vagyok, de amint visszatértek az emlékek, kipattantak a szemeim. Fülemet azonnal megcsapta a tenger hullámzásának hangja. Megdörzsöltem a szemeim, aztán felültem, de a torkomat égető szárazság járta át. Ma mindenképp találnunk kell folyadékot. Sőt, ez lenne a legjobb, ha már most elindulnék, legalább itt a part mentén, hátha találok valami lédús gyümölcsöt. Ezen a területen nagyon jól elboldogultam, ugyanis imádtam a biológiát. Felismertem a legtöbb, vagy épp legkülönlegesebb gyümölcs, zöldség fajtákat. Azt is tudtam, hogy mi az, ami ehető, és mi az, amihez hozzányúlni sem szabad. Bár apró félelem mégis gyulladt bennem, mert ezekkel még sosem kellett a valóságban szembenéznem. Sehun továbbra is békésen aludt, nem akartam felkelteni, ezért halk léptekkel elindultam a part felé. Az éjszaka folyamán újabb csomagokat sodort ki a víz. Reménykedtem benne, hogy később találunk bennük több használható dolgot. Lábaimat mélyen belenyomtam az immár felforrósodott homokba, hogy ezzel jelöljem meg az utat, és könnyedén visszatalálhassak majd a társamhoz. Jobbra mentem, a part mentén, az erdő vonalát követtem. Eszembe sem volt beljebb merészkedni, de azt biztosra vettem, hogy a sziget hatalmas volt. Talán 2-3 kilométerre is elnyúlt előttem.

Tíz perc séta után, kezdett változni a növényzet összetétele. Ritkábbak lettek a fák és füvesedett a talaj, valahol pedig kisebb-nagyobb szikla darabok álltak ki a földből. Leszámítva, hogy balesetünk volt, és egy névtelen szigeten kötöttünk ki, amit eddig még a térképen sem láttam soha, mondhatnám, hogy olyan érzés keltett bennem a látvány, mintha a Bahamákon nyaralnék. És a nyaralás gondolata miatt, máris összeugrott a gyomrom, mert azonnal belém hasított a felismerés, hogy az ember, akit a legjobban szeretek, nincs mellettem, és talán éppen kint fekszik a parton, félholtan néhány kilométerrel arrébb.

Egy önző kis lény azt súgta bennem, hogy ne menjek vissza Sehunhoz, és máris induljak vőlegényem keresésére, de azok után, amit értem tett, mégsem hagyhattam csak úgy ott.
Felsóhajtottam, majd felnéztem az előttem lévő fára, ami tulajdonképpen pálmafa volt. Ennek nagyon megörültem, mert ez azt jelentette, hogy valahol kell lennie kókuszdiónak. Annak pedig felhasználhatjuk a levét, akkor is, ha még éretlen. Körbe jártam a növényt, de nem láttam rajta egyetlen barna vagy zöld gömböt sem, így csalódottan ballagtam tovább. Egyre több és több pálmafa jelent meg a távolban, ezért begyorsítottam lépteim, és szaladni kezdtem. Minél közelebb értem, annál jobban láttam, hogy ezeken akadt elvétve egy-egy kókusz. Viszont abba bele sem gondoltam, hogy ezeket hogy fogom leszedni. Túl magasan voltak, és túl vastag volt a fa törzse ahhoz, hogy egy kis ellenerő kifejtésével leszedjem őket.

Csalódottan, de tovább mentem. Elszomorított a tény, hogy megtettem legalább fél kilométert, de nem találtam semmi ehetőt vagy ihatót. Már épp készültem volna visszafordulni, amikor a távolban észrevettem egy sötét gömböt a homokban az egyik pálmafa alatt. Azonnal rohanni kezdtem, és már félúton elárasztotta testemet a boldogság hormonja, mert egy ép kókuszdiót fedeztem fel. Megragadtam a nehéz gyümölcsöt, és megráztam. Éreztem, ahogy meglöttyen benne a leve.
– Nem fogunk szomjan halni – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, majd megfordultam, hogy visszainduljak a helyünkre.

Alig tettem meg száz métert, észrevettem egy felém közeledő alakot a távolban. Sehun volt az. Ő is észrevett, így mindketten begyorsítottunk a lépteinken.

– Megijesztettél – mondta kissé aggódva, miután elértük egymást. – Azt hittem, egyedül indultál a vőlegényed után.

– Csak szomjas voltam, és gondoltam, körbe nézek, hátha találok valamit – motyogtam halkan.

Úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, aki szó nélkül kóbort el a szüleitől. Azt hiszem, ilyenkor érzi csak az ember a helyzet súlyosságát.

– Felébreszthettél volna. Több szem többet lát – szólt bölcsen, majd a kezemben lévő kókuszdióra pillantott. – De azért ez sem rossz – nézett rám, ajkai elismerő mosolyra görbültek.

– Arra viszont nem gondoltam, hogy fogjuk felnyitni – fintorodtam el, ahogy eszembe jutott az újabb akadály.

– Menjünk vissza a csomagokhoz, hátha találunk valami használhatót – javasolta Sehun.

Szótlanul sétáltunk a part mentén, hallgattuk a tenger morajlását. Különös, hogy állatok hangját egyáltalán nem hallani, még egy madarat se láttam eddig. Tekintetem Sehunra tévedt, s észrevétlenül kezdtem figyelni őt. Kifejezéstelen arcán még most se láttam nyomát félelemnek, mintha teljesen felkészült lenne a helyzetre. Pontosan tudta, mikor mit kell tenni, és már a jelenléte nyugtató volt számomra. Nélküle az első napot se éltem volna túl, valószínűleg halálra fagytam volna az éjjel. Megérezte, hogy figyelem, ezért rám nézett, s én abban a pillanatban lekaptam róla a tekintetem.

– Mi az? – kérdésére újra felé fordultam, megláttam a mosolyát.

– Semmi, csak elgondolkoztam, és rájöttem, hogy nem mennék semmire nélküled.

– Ezt gondolod? – mosolya szélesebbre húzódott.

– Ne érts félre, nem flörtölni akartam.

Hárításomra felnevetett, ami engem is mosolyra késztetett. Csendben sétáltunk tovább a homokban, majd Sehun hirtelen megtorpant, és elindult a víz felé. Követtem őt egészen a bőröndig, ami egymagában árválkodott a parton. A cipzárokat egy lakat tartotta össze, hogy ne lehessen kinyitni, de Sehun ezt is hamar megoldotta, mint eddig minden mást. Erőteljesen és határozottan lépett rá, a cipzárok pedig letörtek róla, így már ki lehetett nyitni. Leguggoltam mellé, amíg ő áttúrta a ruhákat, de úgy tűnt, hogy semmi használható nincs benne. Átnézte a kisebb zsebeket is, az egyikből széles vigyorral húzott ki valamit, ami egy pillangókés volt.

– Úgy tudtam, szúróeszköz nem kerülhet fel a repülőkre – halkan jegyeztem meg.

– Mert nem is. Viszont ez nagyon jól fog jönni.

Felállt, miközben zsebébe csúsztatta a kést. Észrevettem valamit, amit valamiért muszáj volt megnéznem. Kezembe vettem, és arcom elé emeltem a fényképet, ami egy boldognak tűnő családot ábrázolt. Mosolygó szülők, és egy vidáman vigyorgó kisfiú állt közöttük egy nagy kertes ház előtt.

Ők most valószínűleg halottak…

– Találtál valamit? – Sehun hangja kissé messzebbről jött.

– Nem.

Visszatettem a képet, lenyeltem a feltörni készülő könnyeket, és Sehun után mentem. Újabb néma percek teltek el, s alkalmas pillanatnak tartottam, hogy kicsit többet megtudjak róla.

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem is akarom elrontani a hangulatot, de veled volt valaki a gépen? – óvatosan kérdeztem rá, ő pedig figyelmesen hallgatott.

– Nem – megrázta a fejét, és ez bátorságot adott a többi kérdéshez is.

– És miért mentél volna Japánba?

Kifejezéstelen arca megváltozott, szemeit összeszűkítette, és ajkait összeszorította egy pillanatra. Először láttam ilyennek, mintha elértem volna a fájó pontját.

– Ne haragudj, nem akartam… – megérintettem a karját, ezzel jelezve, hogy nem kell válaszolnia.

– Nem történt semmi – sóhajtott.

A témát nem akartam tovább feszegetni, ezért újra csend telepedett közénk, de nem sokkal később Sehun ezt megtörte.

– Hat évig együtt voltam egy lánnyal – kezdett bele, én pedig némán figyeltem őt –, az utóbbi időben megromlott a kapcsolatunk, és elég csúnyán végződött a dolog. Ezért akartam egy kis időre elutazni.

– Sajnálom…

– Mit sajnálsz? – ismét mosolygott, mikor rám nézett. – Elértem, amit akartam. Igaz, nem úgy, ahogy terveztem, de elértem – vállat vont.

Olyan könnyedén vette a dolgokat. Hat év nem kevés idő, mégis pozitívan állt az egészhez.

– Elég fiatalon jöttetek össze – hangosan elmélkedtem.

– Ő volt az első barátnőm.

Szavait hallva rám tört a sírhatnék, ami olyan váratlan volt, hogy egy-két könnycsepp azonnal ki is buggyant, és rögtön le is töröltem őket, de Sehun észrevette.

– Valami rosszat mondtam? – aggódva figyelte az arcomat.

– Nem – mosolyt erőltetve ráztam meg a fejem –, csak nekem is Yifan volt az első barátom.

Láthatóan zavarba jött, fogalma se volt, hogy mit mondhatna még, ezért inkább csendben maradt. A sírás kényszere nem hagyott alább, bármennyire próbálkoztam. A könnyek folyamatosan jöttek, lehetetlen volt visszatartani. Talán azért van ez, mert eddig nem engedtem ki a félelemtől és aggodalomtól felgyülemlő feszültséget.

– Heejun – bizonytalanul szólított meg –, ne aggódj, megtaláljuk a vőlegényed.

Az volt az utolsó csepp a pohárban, megtorpanva kezeimbe temettem arcomat, és kijött belőlem az összes érzelem, ami eddig felgyülemlett bennem. Szinte azonnal éreztem, hogy körém fonódik két kar, és Sehun gondoskodó ölelésében találtam magam. Nem mondott semmit, kezeim maguktól markolták meg a pólóját, és arcomat mellkasába fúrtam.

– Semmi baj… – hátamat simogatta. – Engedd csak ki.

Kezdtem úgy nézni rá, mint egy védelmező társra, akiben teljesen megbíztam annak ellenére, hogy alig ismertem. Törökülésben huppantam le a plédünkre, és kíváncsian figyeltem, hogy Sehun mit fog kezdeni a kókuszdióval. Nem kételkedtem benne, hogy gond nélkül meg fogja oldani ezt is. Zsebéből kivette az imént szerzett pillangókést, erősen fogta a markolatot, és a kemény héjon könnyedén átment a penge. Ez viszont a könnyebb része volt, több percbe is beletelt, hogy egy lyukat vágjon bele, ráadásul arra is figyelnie kellett, hogy egy csepp se folyjon ki.

Örömteli tapsikolásba kezdtem, amikor kinyílt a kókuszdió. Sehun udvariasan felém nyújtotta, én pedig kíváncsian kóstoltam meg a levét. Furcsa, édes íze volt, de nem valami sok, ezért három apró korty után visszanyújtottam a fiúnak.

– Menjünk – pattantam fel a plédről.

– Hova?

– Megkeresni Yifant.

Nem tudom miért, de azt éreztem, hogy tele vagyok energiával, és akár az egész szigetet is képes lennék átkutatni érte.

– Jól van – törölte meg Sehun a száját. – Nézzünk körül.

2. Fejezet

Fáradtan, zihálva terültem el a homokban. Éreztem, hogy a bőrömet teljesen kiszárította a sós víz, és kimerültem az úszástól. Percekig pihentem a homokban, hallgattam a partra kinyúló hullámokat, s figyeltem, ahogy kisodródnak a repülő darabjai meg néhány átázott bőrönd. Erőt vettem magamon, lábra álltam, és körülnéztem. Egyre több könny gyűlt a szemembe, miközben kezdtem felfogni, hogy mi történt. A partot fák határolták, amik között rémisztő sötétség lapult, és nagy volt a csend. Túl nagy.

– Hahó! – sírós hangomon kiabáltam remélve, hogy kapok választ. – Hall engem valaki?

Elindultam a part mentén, cipőim belesüllyedtek a homokba. Végig roncsdarabok, táskák és a belőlük kiszóródott holmi hevert, de embereket sehol nem láttam. Eluralkodott rajtam a pánik, fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek. Yifan is eltűnt, lehet, hogy nem élte túl a zuhanást. Nem bírtam tovább visszatartani, a sírás eluralkodott rajtam. Hangosan zokogva ültem le a homokba, fejemet a térdeimre hajtottam, és nem foglalkoztam már semmivel. Szinte ordítottam perceken keresztül, amíg végül el nem fogytak a könnyeim. Szipogva emeltem fel a fejem, és hunyorogva néztem a vízre, miközben az arcomról letöröltem a sírás nyomait. Kezemet a homlokomhoz emeltem, hogy árnyékot vessen a szemeimre, és a vizet kezdtem figyelni. A távolban észrevettem egy feltűnő, narancssárga foltot, jobban megnézve, mintha egy mentőmellényes ember lenne. Nem láttam, hogy jönne kifelé, és ha csak lebeg, valószínűleg halott. Gyorsan kellett döntenem, ezért nem haboztam, és bementem a tengerbe. Úszni kezdtem, vigyáztam, hogy véletlenül se nyeljek a sós vízből, de közben le se vettem a szemem a célpontról. A víz kristálytiszta volt, de nem mertem lenézni, jobbnak tartottam, ha inkább nem is látom mi van benne. Ha valami meg akar támadni, biztos a halálom.

Egyre közelebb voltam, és egyre világosabb lett számomra, hogy valóban egy férfi felé tartok, imádkoztam, hogy egy túlélő legyen. Meg se mozdult, csak lebegett, szemei pedig csukva voltak. A homlokán egy vérző sérülés volt, ami reményt adott arra, hogy csak elájult. Ráadásul azonnal megismertem, ő segített felszállás előtt a csomagommal. Reszketve nyúltam az állkapcsa alá, miközben mindenem remegett. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor éreztem, hogy gyenge, de van pulzusa. Szerencsére a mentőmellény a felszínen tartotta, és megmentette őt a megfulladástól.

– Hé – megfogtam az arca két oldalát. – Térj magadhoz!

Finoman megpofoztam, de semmit nem használt, és a lábaim kezdtek elfáradni abban, hogy próbáltam fenntartani magam. Megragadtam a mellényt, és elkezdtem úszni a part felé.

Kétszer annyi időbe telt kihúzni magammal a fiút, mint odaúszni hozzá, és egyben fárasztóbb is. A hátára fordítottam, hogy az arcára ne menjek homok, és a teste mellett térdeltem. Orrához hajoltam, és másodpercekig vártam, de a bőrömön nem éreztem semmit, nem lélegzett, a pulzusa is egyre gyengébb volt. Valahogy mégis víz kerülhetett a tüdejébe, ezért levettem róla a mellényt, és ösztönösen cselekedtem, pedig még sosem kellett ilyet tennem. Fejét kissé hátra hajtottam, befogtam az orrát, és szájához hajolva néhányszor befújtam a levegőt, majd vártam pár másodpercet, és újra megismételtem az egészet. Kezdtem kétségbe esni, a víz nem akart magától kijönni, ezért a kezeimmel nyomást fejtettem ki a mellkasára, hogy kipumpáljam belőle.

– Gyerünk már… – megint könnyek gyűltek a szemembe. – Ne halj meg, nem akarok egyedül maradni…

Ismét az arcához hajoltam, hogy levegőt fújjak a szájába, de a legnagyobb megkönnyebbülésemre köhögni kezdett, fejét oldalra fordítottam, hogy ne folyjon vissza a víz, amit felköhögött. Nehézkesen, hörgő hangon vette a levegőt, majd viszonylag hamar helyreállt a légzése, nagyokat sóhajtva ült fel. Halk szisszenéssel nyúlt a homlokához, de az ujjain lévő vér látványától meg se rezzent.

– Hol vagyunk? – összeráncolt homlokkal nézett a partot határoló fákra.

– Bár tudnám…

Néma csendben ültünk egymás mellett hosszú percekig. Felhúztam a térdeim, és könyökömmel rájuk támaszkodtam, miközben a hullámzó habokat figyeltem magunk előtt. Fogalmam sem volt, hogy mi tévő legyek. Sosem gondoltam, hogy valaha is megtörténhet velem ilyen. Ismét hatalmába kerített a sírás. Vajon mi lehet Yifannal? Életeben van még? Biztos. Hiszen erős. Sokkal erősebb, mint én. És ha én itt vagyok, akkor neki is életben kell lennie valahol. Talán ő is a szigeten van, csak máshol. A másik oldalon. A pozitív gondolatoktól új energiát kaptam, ezért felálltam, és elindultam a part mentén.

– Hé! – kiáltott utánam az ismeretlen fiú, miközben követni kezdett. – Hová mész?

– Most – torpantam meg egy pillanatra, és hátra pillantottam a tőlem valószínűleg jóval fiatalabb fiúra –, hogy tudom, nem csak én vagyok életben, meg kell keresnem valakit... – ezzel begyorsítottam a lépteimen.

– Várj már! – jött utánam továbbra is, és egy erőteljes mozdulattal megragadta a kezem, hogy megállásra késztessen. – Az, hogy mi ketten életben vagyunk, csak nekem és egy kis szerencsének köszönhető. A repülőgép eleje felrobbant, és frontálisan csapódott a vízbe, míg a hátsó részre, ahonnan kimentettelek, miután megsérültél, távolabb csapódott be. Azért hagytalak ott azon a törmelék darabon, hogy beljebb úszhassak, hátha találok más túlélőket. – ahogy mesélt, még a lélegzetem is elakadt.

Hatalmas gombóc kerekedett a torkomban, és képtelen voltam lenyelni. Olyan érzés volt, mintha fuldokolnék.

– T-találtál túlerőket? – kérdeztem rettegve.

– Nem tudom – rázta meg zavartam a fejét. – Jött egy hatalmas hullám, amitől elvesztettem az eszméletem.

Most már minden világos volt. Ő rontott be a gép mosdójába, amikor elájultam, és neki köszönhetem, hogy életben vagyok.

– Nem tudom, hogy rajtunk kívül másokat is partra sodort–e a víz, de akkor sem mehetsz el ilyen önfejűen. Vizes vagy – nézett végig rajtam. – Kimerült, és hamarosan besötétedik – állapította meg, ahogy az ég felé emelte a tekintetét. – Keresnünk kell ruhát, élelmet, de legfőképpen vizet, mivel a tenger sós, abból nem ihatunk – magyarázta, én pedig nagyokat pislogtam higgadtsága és megfontoltsága láttán. – Ne aggódj! Már biztos értesült mindkét partiőrség arról, hogy lezuhant a gépünk, és keresik a roncsokat, túlélőket. Ha itt maradunk, egy helyben, akkor biztos meg fognak találni. Az lenne a legnagyobb butaság, ha bemennénk az erdőbe.

– De nekem akkor is meg kell találnom a vőlegényemet! – kaptam el a csuklóm ujjai fogságából.

Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, az Yifan arca volt. Az sem érdekel, ha kockára kell tennem az életem.

– Ne légy ennyire naiv! – csattant fel a fiú. – Mi értelme lenne az egésznek, ha meghalnál, mielőtt megtalálod? Töltsük a parton az éjszakát, aztán, ha holnapig nem talál ránk senki, akkor elindulhatunk megkeresni a vőlegényedet. De az is lehet, ő fog ránk akadni előbb.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Volt valami abban, amit a kölyök mondott. Gyerünk, Heejun, használd a józan eszed. Most csak kétségbe vagy esve.

– Rendben – adtam meg magam sóhajtva, bár ötletem sem volt, mit kellene csinálnunk.

Viszont a másik nyugodt viselkedése engem is lehűtött valamennyire. Mi a leglogikusabb dolog, ha az ember balesetet szenved, és egy – valószínűleg – lakatlan szigeten köt ki valahol Japán és Dél–korea között?

– Először is szükségünk van ruhára – szólalt meg a fiú, ahogy elindult a kisodródott csomagok felé.

Csendben követtem és letérdeltem mellé a nedves homokba, míg ő kicipzározta a szétázott bőröndöt. A nyári időnek köszönhetően tele volt rövid nadrágokkal és pólókkal. Bizonyára mind férfi ruha lehetett, de egy ilyen kritikus helyzetben tökéletesen megfelelt számomra is.

– Ezeket kiterítjük a napra, és ha nem sötétedik be olyan hamar, akkor valószínűleg 1–2 órán belül felvehetjük őket. Bólintottam egyet, és csak ekkor jutott eszembe, hogy megmentőm még a nevét sem árulta el.

– A nevem Park Heejun – mutatkoztam be, és kezet nyújtottam neki, ezzel elérve, hogy ő is elárulja a nevét.

– Oh Sehun – mondta barátságosan, minden félelem vagy aggodalom nélkül.

Teljesen lenyűgözött a viselkedése. Ahogy végigpásztáztam arcát, el kellett ismernem, hogy borzasztóan fiatal és helyes volt. Talán valahová a húszas évei elejére tippeltem volna be, de nem mertem rákérdezni a korára. Talán majd kicsit később. Vonásai markánsak voltak, éles, erőteljes állcsont, nagy orr, ami nem jellemző a koreai férfiak többségére, barna, melengető szemek, amik picik, de vastag ajkaival együtt mozogtak, ha mosolygott.

Elkezdtük sorban bontogatni a bőröndöket, hogy összegyűjtsünk néhány hasznos dolgot. Optimista voltam, ezért rövid távra terveztem az ittlétünket, és csak néhány palack vizet, meg olyan rágcsálnivalókat szedtem össze, amiknek a csomagolása megvédte az elázástól. Tudtam, hogy valószínűleg egyedül vagyunk Sehunnal, de mégis a közelében maradtam, mert folyamatosan úgy éreztem, mintha valaki figyelne minket.

– Jól vagy? – furcsállva kérdezte, amikor sokadszorra néztem a fák felé.

– Igen, csak egy kicsit paranoiás lettem.

A szemem sarkából láttam, hogy ő is az erdő felé pillantott, de nem feszegette tovább a témát, és kinyitott egy újabb bőröndöt.

– Nézd, találtam egy elsősegélydobozt! – mosolyogva kiáltott fel.

Térdre vágódtam mellette a homokban, és figyeltem ahogy kinyitja. Mindkettőnk száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amikor megláttuk, hogy tele van, és minden száraz benne, nem folyt be a víz.

– Megsérültél valahol? – felém fordult, és ismét meglepődtem, hogy ennyire nyugodt.

Apró jelét se láttam annak, hogy kétségbe lenne esve vagy bármi, mintha fel se fogta volna, hogy egy szigeten ragadtunk. Az is lehet, hogy csak előttem nem akarja kimutatni, mindenesetre megnyugtat, hogy erősnek és magabiztosnak látszik.

– Csak a fejemet ütöttem be a zuhanáskor – válaszoltam, miközben a fájó pontra tettem a kezem.

– Megnézhetem?

Bólintottam, ő felállt és mögém sétált, majd éreztem, hogy ujjaival finoman eltűri hátul a hajamat.

– Au! – szakadt fel belőlem, s elhúzódtam, amikor megnyomta a fájó pontot.

– Ne haragudj… – megérintette a vállamat. – A jó hír, hogy nincs rajta seb, csak egy kis duzzanat.

– Viszont a tiéd-

– Az várhat még. Kezd sötétedni, jobb ha tüzet rakunk.

Szavaira felkeltem a homokból, és az összeszedett holmit egy kupacba pakoltuk, messzebb a víztől.

Követtem Sehunt, aki céltudatosan ment a fák felé. Vártam, hogy hol áll meg, de ő csak ment tovább, ezért a keze után nyúltam, hogy megállítsam.

– Hova mész? – kérdésemre értetlenül nézett rám.

– A tűzhöz kell fa.

Nagyot nyelve néztem az erdő felé, és rossz érzésem támadt, amit Sehun azonnal észre is vett, s szembe fordult velem.

– Majd én hozok, te addig menj, és nézd meg, hogy a ruhák megszáradtak-e – biztató mosolyt küldött felém.

Nem tartottam jó ötletnek, hogy egyedül menjen oda, de csak remélni tudtam, hogy a saját hülyeségemet beszélem be magamnak. Kizárt, hogy rajtunk kívül lenne más is a szigeten, leszámítva az esetleges túlélőket. Yifan arcát láttam magam előtt, miközben elindultam a víz felé. Éreztem, hogy él, és valahol ő is itt van a szigeten. Könnyekkel küszködve guggoltam le a ruhákhoz, amik még kissé nedvesek voltak, de hordhatók, ezért át is vettem őket. Nem éppen az én méretem volt se a rövidnadrág, se a póló, de ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Szerencsére a kiterített pléd is elég száraz volt, ezért a Sehunnak kikészített ruhákkal együtt felkaptam, és a többi holmihoz vittem. Leterítettem a homokra, leültem, és figyeltem a naplementét. Az égitest lassan kúszott a tenger vize alá, és az égbolt színei fokozatosan mentek át narancssárgába.

– Látom megszáradtak a ruhák.

Sehun hirtelen jövő hangjától megijedtem, de szerencsére nem vette észre. Karjai közt lévő fadarabokat ledobta a földre, majd leguggolt, s ásni kezdett a homokban.

– A homlokod még mindig vérzik egy kicsit… – aggódva közöltem.

– A tűz most fontosabb, nagy szarban leszünk, ha nem sikerül meggyújtani, mielőtt teljesen ránk sötétedne – a kiásott gödörbe kezdte pakolni a fát.

– Miért mondod ezt? – megrémültem. – Láttál valamit az erdőben?

– Nem – elmosolyodott, közben a zsebéből kivett egy vihargyújtót. – És most imádkozzunk, hogy ez nem ázott el. Felpöccintette a kupakját, majd lenyomta a gombot, de nem történt semmi. Feszülten figyeltem ahogy próbálta meggyújtani, majd megrázta, és sikerült.

– Dohányzol? – érdeklődtem.

– Nem, az egyik táskában találtam.

Az alsó gallyak könnyedén lángra kaptak, fújt rajtuk néhányat, és a tűz szépen kezdett terjedni.

– Hű – mosolyogtam –, ezt meg hol tanultad?

– Sokat néztem Bear Grylls műsorait – nevetett, amit meglepően jó volt hallani. – Csak vicceltem, igazából voltam cserkész, kisebb koromban.

Hamarosan akkora tűz kerekedett, hogy nem csak a fénye jött kapóra, hanem elegendő meleget is adott mindkettőnk számára. Sehun ismét eltűnt az erdőben, hogy újabb adag fával térhessen vissza az éjszakára. Nem lenne túl szerencsés, ha hajnalban kialudna a tűz, ráadásul úgy, hogy nem tudtuk, mi van az erdőben, vagy milyen alacsonyra csökkenhet hőmérséklet a szigeten. Miután vissza ért, ledobta a tüzelőt a földre, és lehuppant mellém a nem túl széles plédre.

– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? – kezdeményeztem beszélgetést néhány perc csend után.

Sehun megvonta a vállát, aztán rám emelte szemeit. Akárhogy kerestem, nem találtam bennük félelmet.

– Élünk, nem? – kérdezte egy bátorító mosoly kíséretében. – Ez pedig nem egy elcseszett Robinson Crusoe regény, hogy egy elhagyatott szigeten töltsük életünk hátra lévő részét. Meg fognak találni, de ha bepánikolunk, nem jutunk előrébb. Tiszta fejjel kell átgondolnunk a dolgokat.

Szavai hallatán elgondolkodtam. Ez a fiú okos és művelt.

– Bear Grylls és Robinson Crusoe? – kérdeztem kissé hitetlenkedve. – Én azt hittem, hogy a legtöbb fiú a te korodban számítógépes játékokkal és a csajokkal foglalkozik…

– Nem vagyok már olyan fiatal – nevette el magát.

Úgy éreztem itt az idő, hogy rákérdezzek a korára. Az ölembe húztam az elsősegélydobozt, miközben Sehun felé fordultam, ő pedig értette a célzást, és közelebb jött hozzám, hogy kényelmesen elérjem a homlokát.

– Hány éves vagy? – faggattam tovább, miközben nyomtam egy kis jódot a gézlapra és alaposan letörölgettem a fején található horzsolást.

– Hússsz... – szisszent fel, ahogy csípni kezdett a seb. – Huszonegy leszek.

– Hm – bólintottam, majd nyomtam még egy tapaszt a homlokára, és ezzel el is készültem. – Nem is vagy sokkal fiatalabb nálam. Csak két év van köztünk. – ezzel én is elárultam magam.

– Nem akarlak megijeszti, de ki kellene találnunk valami tervet arra az estere, ha holnap mégsem jön senki a megmentésünkre – váltott témát, de ettől görcsbe rándult a gyomrom, bele sem akartam gondolni ebbe.

– Azt mondtad, hogy már bizonyára tudnak az eltűnésünkről.

– Igen, de ez még nem jelent semmit. Napokba is telhet, amíg ránk találnak, addig pedig túl kell élnünk valahogy. Holnap reggel mindenképp vizet kell találnunk.

– Értem – bólogattam, de hangom korántsem volt nyugodt.

– Ha ez sikerült, akkor elindulhatunk megkeresni a vőlegényedet.

Ezzel sikerült némi mosolyt csalnia az arcomra. Köszönetet akartam mondani, de hirtelen ásíthatnék tört rám. Szemhéjaim kezdtek elnehezülni, pedig nem voltam álmost. Sokkal inkább kimerült a félelemtől és az izgalomtól.

– Aludj egy kicsit – szólt közbe Sehun, miután észrevette bágyadtságomat. – Addig én figyelek a tűzre. Ha kipihented magad, majd felváltjuk egymást.

Hálás mosollyal néztem rá és a fejem alá gyűrtem a többi megszáradt ruhát, hogy legalább ennyi párnám legyen. A lábaimat betakartam a pléd végével, a felsőtestemnek pedig a tűz biztosított meleget. Átfordultam a másik oldalamra, és lehunytam a szemeim. Nyugtalan voltam, de Sehun mellett biztonságban éreztem magam, ezért hamarosan elszenderültem.

Az időérzékem teljesen elhagyott, ezért amikor felébredtem fogalmam se volt róla, hány óra lehetett, de hűvös és sötét volt. A tűz még égett, de nem volt akkora ereje, hogy kellemesen meleg legyen körülötte a hideg éjszakában. Felültem, és Sehunra pillantottam, aki térdeit átölelve ült, majd a mocorgásomat hallva kinyitotta szemeit, és álmosan rám nézett.

– Átveszem – mosolyogtam.

Válaszként bólintott, majd elfeküdt a pléden. Az a rémisztő gondolata járt a fejemben, hogy esetleg napokba is telhet, mire megtalálnak minket. Ugyanakkor a másik felem nem akarta, hogy megmentsenek, amíg nem kerül elő Yifan. Akárhol van, nem tudnék élni a gondolattal, hogy itt ragad a szigeten.

– Heejun – Sehun halk hangja zökkentett ki.

– Hm?

– Még nem köszöntem meg, hogy megmentettél.

Hátra fordultam, hogy az arcára nézhessek, de csak lehunyt szemeit láttamm, ami valamiért mosolyra késztetett, majd visszafordultam, és a tűz lángjait kezdem figyelni.

– Te is megmentettél engem, úgyhogy kvittek vagyunk.

Nem kaptam választ, ezért csendben maradtam, és hagytam őt pihenni. Szerettem volna én is olyan bátran viselkedni, mint ő, de egyszerűen nem ment. Elgyengített a gondolat, hogy Yifan nincs mellettem, és nem tudok meggyőződni róla, hogy semmi baja.

Szipogva töröltem le a kibuggyanó könnyeket, majd az erdő felé pillantottam, amit nem is lehetett látni, teljesen elnyelte a sötétség.

1. Fejezet

Váltottunk egy szerelmes pillantást, majd egy csókot nyomott a számra Yifan, mielőtt kihúzódott volna belőlem. Leszállt rólam, én pedig meztelenül fekve figyeltem, ahogy felöltözött.

– Mi ilyen érdekes rajtam? – vigyorogva nézett rám, miközben begombolta a nadrágját.

– Szeretlek – bágyadt mosolyra húztam a szám.

– Én is téged, de jobb ha öltözni kezdesz te is, különben nem bírom visszafogni magam, és ha lenyomunk egy újabb menetet biztosan lekéssük a gépet.

Az ágyhoz sétált, s lehajolt, hogy egy puszit adhasson a homlokomra. Átöleltem a nyakát, felhúzott ülőhelyzetbe, és én is elkezdtem készülődni. Alig vártam már, hogy kiruccanjunk Japánba, számoltam a napokat indulásig. A gondolattól is lázba jöttem, hogy egy teljes, gondtalan hónap Japánban, csak Yifan és én. Egy egyszerű farmer és egy kék blúz mellett döntöttem, majd beraktam a bőröndökbe az utolsó apróságokat is, a cuccok nagy részét már bepakoltam, így ezzel hamar megvoltam.

– Megjött a taxi – értesített Yifan.

Bár nem mutatta ki, de láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan izgatott volt, mint én. A két nagy- és az egy kisebb bőröndöt betettük az autó csomagtartójába, majd gyermeki izgatottsággal ültem be a hátsó ülésre. Yifan is hátra ült be, közölte a taxissal az úti célt, és már indultunk is. Megfogta a kezem, s éreztem, hogy az eljegyzési gyűrűmet piszkálta.

– Hm, nagyon szép – úgy tett, mint aki most látja először. – Ki a szerencsés férfi?

– Hadd gondolkozzam – belementem a játékba, pimasz mosollyal néztem rá. – Magas, jóképű, férfias, és sikerült levennie a lábamról. A neve Wu Yifan, ismered? – közelebb hajoltam hozzá.

– Sajnos nem, de nagyon klassz srác lehet.

Kacéran közeledett az arcomhoz, és egy visszafogott csókot kaptam tőle.

A repülőtérre érve leadtuk a csomagokat, átnézték a kézipoggyászunkat, ahogy minket is, és megkaptuk a beszállókártyákat, de még volt két óránk, mielőtt indult volna a gép, így egy darabig csak ültünk a váróban. Yifan a falra szerelt tévét nézte, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és próbáltam lenyugtatni az izgatottságtól zakatoló szívem.

– Mit csinálunk, ha Tokióba érünk? – keze után nyúltam, és egyből összefonta ujjainkat.

– Hm… Először eszünk valami puccos étteremben, lejárjuk a lábunkat, mindenféle hasznos és haszontalan dolgot összevásárolunk, aztán este vacsorázunk egy másik puccos étteremben, majd elmegyünk a kilátóba vagy az egyik parkba sétálni. Végül visszamegyünk a szállodába, és holnap az egész napot lustálkodással töltjük.

– Hű--

– Ja, azt elfelejtettem, hogy a szállodában alvás előtt még szexelünk – hangján éreztem a széles vigyorát.

– Ne olyan hangosan – kuncogtam. – Tetszik ez a menetrend.

Nem sokkal később megnyitották a Japánba induló gép kapuját, ellenőrizték még az útleveleket, s én tűnök ültem, már ott akartam lenni Japánban. Elindultunk a gép felé, de amint kiléptünk az épületből megszólalt Yifan telefonja.

– Ó, a húgom az – átölelte a derekam, hogy félre húzzon az útból. – Te menj csak, majd én is megyek, ha beszéltem vele.

Kezembe nyomta a beszállókártyám egy csók kíséretében, majd sietősen fel is vette a telefont.

– Szia, húgi – vidáman üdvözölte.

Minden szó nélkül kivettem a poggyászt a kezéből, és csatlakoztam a tömeghez, hogy feljussak a gépre. Nem ez lett volna az első repülésem, de mindig a biztonságot tartottam szem előtt, nem a kényelmet, ezért nem az első osztályra szólt a jegyünk. Köztudott, hogy a prémium helyek a gép elejében vannak, és egy zuhanás esetén azt éri a legtöbb kár. A mi járatunkon nem a tömegnyomor-féle volt a turista osztály, hármas ülések voltak, és legnagyobb szerencsémre a gép szárnyára néző ablaknál kaptunk helyet. Állítólag ott a legerősebb a szerkezet, így nyugodtabban gondoltam az utazásra, de a rossz gondolatokat elhessegettem, hogy véletlenül se vonzzak be semmit. Megragadtam a kis bőröndünket, hogy feltegyem az ülések fölötti tárolóba, de nehezebb volt, mint gondoltam.

– Segíthetek, hölgyem?

A kedves hangra megfordultam, és egy fiatal srác állt mellettem, de az udvariasság kötelezett rá, hogy hivatalos formában beszéljek vele.

– Igen, kérem – szerény mosollyal léptem félre.

Olyan könnyűnek tűnt a táska, ahogy ő egyszerűen csak felkapta, betette a tartóba, majd becsukta.

– Köszönöm szépen – meghajlás helyett csak biccentettem.

Ő is csak bólintott, majd a miénkkel egy vonalban, csak a gép túloldalán lévő ülésekbe foglalt helyet, az ablak mellett. Én is az ablak mellé ültem, s nem sokkal később megjött Yifan is. Lehuppant mellém, megfogta a kezemet, és ragyogó mosollyal nézett rám.
- Annyira izgulok - szorítottam rá a vőlegényem ujjaira olyan erősen, hogy elfehéredett tőle a bőre. - Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben valahol.
- Ne aggódj, most minden elvesztegetett időt bepótolunk - hajolt közelebb hozzám, majd egy apró szerelmes csókkal folytatta belém a szót. Miután elvált ajkaimtól, megszólalt a jól ismert "Köszöntjük utasainkat az Incheonból Tokyoba tartó járaton...", az utaskísérő elmondott minden lényeges információt, kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mi a teendő, ha valaki rosszul lesz vagy tűz üt ki, végül jó utat kívánt, és perceken belül megkezdtük a felszállást.

- Jó reggelt, uram, hozhatok esetleg valamit inni vagy enni Önöknek? - kérdezte az egyik stewardess
nem sokkal azután, hogy elhagytuk Koreát. Yifan felém fordult, mire én bólintottam egyet, majd némi habozás után közöltem a válaszomat.
- Egy üveg ásványvizet szeretnék.
- Én pedig egy cappuccinot kérek - fejezte be a vőlegényem, de mielőtt még elment volna a magas, vékony és csinos utaskísérő, láttam, ahogy Kris szemei elkalandoznak a nő idomain.
- Legalább ne bámuld ilyen feltűnően - csaptam mellkason a kezemben lévő magazinnal, így azonnal felém fordította a fejét.
- Nem bámultam - tagadta a nyilvánvalót.
- Persze...
- Nekem te vagy a legjobb csaj ezen a gépen, sőt az egész világon - hízelgett és valljuk be, nagyon is tudta, mivel tud levenni a lábamról.
- Nyalis - kuncogtam, s mielőtt folytattam az újságom olvasását, nyomtam egy puszit Yifan arcára. Hamarosan visszajött az utaskísérő a kért italokkal. Az egyiket Yifan elé tette, a másikat pedig elém. Mivel belül ültem, ezért kénytelen volt egy kicsit beljebb hajolni, így remek belátást nyertünk a kivágott kosztümébe.
- Ez hihetetlen - pufogtam, miután otthagyott minket a nő. - Ezek után itt sem merlek hagyni egyedül, mert mire visszajövök a mosdóból, már itt fog ülni melletted.
- Szeretem, mikor féltékenykedsz - simított a tarkómra, hogy közelebb húzzon egy csókra. Ezzel valamennyire sikerült lenyugtatnia.
- Mindjárt visszajövök - mosolyogtam, ahogy felálltam és elindultam a repülőgép illemhelye felé. Útközben végigpásztázott a szemem az utasokon. Nem sokan voltak a turista osztályon, néhány idősebb házaspár, de többségük Japán. A fiatalabbak között több koreai volt. Nagy családok, gyerekekkel, de voltak, olyanok is, akik csak egyedül utaztak saját kis magányukban.
Már majdnem elértem a toalettet, amikor hirtelen kinyílt az ajtaja, és az a fiatal fiú lépett ki rajta, aki korábban segített a csomagokkal. Mikor észrevett, halvány mosolyra görbültek ajkai, ás azonnal elállt az útból. Viszonoztam kedves gesztusát, majd bezárkóztam a mosdóba. Már nagyon kellett pisilnem, a reptéren tele volt a mosdó, és nem akartuk lekésni a járatot, ezért úgy gondoltam, majd használatba veszem a gépen lévőt. Gyorsan végeztem, megmostam a kezem, és már nyitottam is volna ki az ajtót, de valamiért nem akart elfordulni a zárban lévő kulcs.
- Mi a franc? - ráncoltam a szemöldököm, és ezúttal a másik irányba fordítottam a kulcsot, de így sem működött. - Na gyerünk már - próbálkoztam újra sikertelenül. Lassan eluralkodott rajtam a pánik, és megragadtam a kilincset, miközben hangosan kiabálni kezdtem. Sajnos a mosdó külön helységben volt, és egy függöny választotta el az utastértől, ráadásul a különböző gépi hangok is megnehezítették a helyzetet.
- Hahó, hall valaki? - Nem érkezett válasz. Felsóhajtottam, elengedtem a kilincset, és ismét megpróbálkoztam a kulccsal, de ekkor valami nagy robbanást hallottam. A gép teste remegni kezdett, majd 45 fokban jobbra fordult, minek köszönhetően elestem, és bevertem a fejem a falba. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, még annyit érzékeltem, hogy odakint ordibálnak, aztán valaki hirtelen betöri az ajtót, majd elvesztettem az eszméletem.

Hüvös szél csiklandozta az bőrömet, ahogy elmém kezdett tudatára ébredni. Tenger morajlását hallottam magam körül, és éreztem, ahogy a testem ringatózik valami vizesen és keményen. Néhány másodperccel később eszembe jutott minden, és egy furcsa szorongató érzés költözött a mellkasomba. Yifan és én úton voltunk Japán felé, kimentem a mosdóba és valami történt. Lassan felnyitottam a szemeim, a fejem még mindig hasogatott a mosdóban szerzett ütéstől. Hatalmas kék óceán tárult elém, én pedig alig akartam felfogni a látottakat. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Lezuhantunk? És hol van a vőlegényem. A gyomrom görcsbe rándult, a szemeim pedig bekönnyeztek. Feltápászkodtam valószínűleg a repülőgépből származó egyik nagyobb fehér roncson, és körbe tekintettem a vízen. Körülöttem mindenhol törmelékek lebegtek, táskák, de embereket nem láttam. A nap fénye visszacsillant a vízről, minden csendes és nyugodt volt.
- Yifan? - kiáltottam kétségbeesve, és utolsó erőmet összeszedve, óvatosan bemásztam a vízbe. Hideg volt, de a ruháim már korábbról nedvesek voltak. Ez csak egyetlen egy dolgokkal tudtam magyarázni, valakinek segítenie kellett. Hiszen egyedül nem mászhattam fel a roncsra. - Yifan? - szólítottam ismét, de nem érkezett válasz, így elindultam a többi törmelék felé, hátha alattuk vagy mögöttük találok valakit. Fogalmam sem volt, hogy éppen hol lehetek, ezért bele sem mertem gondolni, hogy mik lehetnek a vízben. - Hall valaki? - ordítottam ismét, ahogy keresztül úsztam a különböző, azonosíthatatlan repülőgép darabokon. - Istenem, most mit csináljak? - motyogtam magamban sírva. Körbe pillantottam, magam előtt csak a tengert láttam, de amikor hátra néztem, hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanis egy szigethez hasonló képződményt fedeztem fel körülbelül 3-4 km-re.