Váltottunk egy szerelmes pillantást, majd egy csókot nyomott a számra Yifan, mielőtt kihúzódott volna belőlem. Leszállt rólam, én pedig meztelenül fekve figyeltem, ahogy felöltözött.
– Mi ilyen érdekes rajtam? – vigyorogva nézett rám, miközben begombolta a nadrágját.
– Szeretlek – bágyadt mosolyra húztam a szám.
– Én is téged, de jobb ha öltözni kezdesz te is, különben nem bírom visszafogni magam, és ha lenyomunk egy újabb menetet biztosan lekéssük a gépet.
Az ágyhoz sétált, s lehajolt, hogy egy puszit adhasson a homlokomra. Átöleltem a nyakát, felhúzott ülőhelyzetbe, és én is elkezdtem készülődni. Alig vártam már, hogy kiruccanjunk Japánba, számoltam a napokat indulásig. A gondolattól is lázba jöttem, hogy egy teljes, gondtalan hónap Japánban, csak Yifan és én. Egy egyszerű farmer és egy kék blúz mellett döntöttem, majd beraktam a bőröndökbe az utolsó apróságokat is, a cuccok nagy részét már bepakoltam, így ezzel hamar megvoltam.
– Megjött a taxi – értesített Yifan.
Bár nem mutatta ki, de láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan izgatott volt, mint én. A két nagy- és az egy kisebb bőröndöt betettük az autó csomagtartójába, majd gyermeki izgatottsággal ültem be a hátsó ülésre. Yifan is hátra ült be, közölte a taxissal az úti célt, és már indultunk is. Megfogta a kezem, s éreztem, hogy az eljegyzési gyűrűmet piszkálta.
– Hm, nagyon szép – úgy tett, mint aki most látja először. – Ki a szerencsés férfi?
– Hadd gondolkozzam – belementem a játékba, pimasz mosollyal néztem rá. – Magas, jóképű, férfias, és sikerült levennie a lábamról. A neve Wu Yifan, ismered? – közelebb hajoltam hozzá.
– Sajnos nem, de nagyon klassz srác lehet.
Kacéran közeledett az arcomhoz, és egy visszafogott csókot kaptam tőle.
A repülőtérre érve leadtuk a csomagokat, átnézték a kézipoggyászunkat, ahogy minket is, és megkaptuk a beszállókártyákat, de még volt két óránk, mielőtt indult volna a gép, így egy darabig csak ültünk a váróban. Yifan a falra szerelt tévét nézte, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és próbáltam lenyugtatni az izgatottságtól zakatoló szívem.
– Mit csinálunk, ha Tokióba érünk? – keze után nyúltam, és egyből összefonta ujjainkat.
– Hm… Először eszünk valami puccos étteremben, lejárjuk a lábunkat, mindenféle hasznos és haszontalan dolgot összevásárolunk, aztán este vacsorázunk egy másik puccos étteremben, majd elmegyünk a kilátóba vagy az egyik parkba sétálni. Végül visszamegyünk a szállodába, és holnap az egész napot lustálkodással töltjük.
– Hű--
– Ja, azt elfelejtettem, hogy a szállodában alvás előtt még szexelünk – hangján éreztem a széles vigyorát.
– Ne olyan hangosan – kuncogtam. – Tetszik ez a menetrend.
Nem sokkal később megnyitották a Japánba induló gép kapuját, ellenőrizték még az útleveleket, s én tűnök ültem, már ott akartam lenni Japánban. Elindultunk a gép felé, de amint kiléptünk az épületből megszólalt Yifan telefonja.
– Ó, a húgom az – átölelte a derekam, hogy félre húzzon az útból. – Te menj csak, majd én is megyek, ha beszéltem vele.
Kezembe nyomta a beszállókártyám egy csók kíséretében, majd sietősen fel is vette a telefont.
– Szia, húgi – vidáman üdvözölte.
Minden szó nélkül kivettem a poggyászt a kezéből, és csatlakoztam a tömeghez, hogy feljussak a gépre. Nem ez lett volna az első repülésem, de mindig a biztonságot tartottam szem előtt, nem a kényelmet, ezért nem az első osztályra szólt a jegyünk. Köztudott, hogy a prémium helyek a gép elejében vannak, és egy zuhanás esetén azt éri a legtöbb kár. A mi járatunkon nem a tömegnyomor-féle volt a turista osztály, hármas ülések voltak, és legnagyobb szerencsémre a gép szárnyára néző ablaknál kaptunk helyet. Állítólag ott a legerősebb a szerkezet, így nyugodtabban gondoltam az utazásra, de a rossz gondolatokat elhessegettem, hogy véletlenül se vonzzak be semmit. Megragadtam a kis bőröndünket, hogy feltegyem az ülések fölötti tárolóba, de nehezebb volt, mint gondoltam.
– Segíthetek, hölgyem?
A kedves hangra megfordultam, és egy fiatal srác állt mellettem, de az udvariasság kötelezett rá, hogy hivatalos formában beszéljek vele.
– Igen, kérem – szerény mosollyal léptem félre.
Olyan könnyűnek tűnt a táska, ahogy ő egyszerűen csak felkapta, betette a tartóba, majd becsukta.
– Köszönöm szépen – meghajlás helyett csak biccentettem.
Ő is csak bólintott, majd a miénkkel egy vonalban, csak a gép túloldalán lévő ülésekbe foglalt helyet, az ablak mellett. Én is az ablak mellé ültem, s nem sokkal később megjött Yifan is. Lehuppant mellém, megfogta a kezemet, és ragyogó mosollyal nézett rám.
- Annyira izgulok - szorítottam rá a vőlegényem ujjaira olyan erősen, hogy elfehéredett tőle a bőre. - Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben valahol.
- Ne aggódj, most minden elvesztegetett időt bepótolunk - hajolt közelebb hozzám, majd egy apró szerelmes csókkal folytatta belém a szót. Miután elvált ajkaimtól, megszólalt a jól ismert "Köszöntjük utasainkat az Incheonból Tokyoba tartó járaton...", az utaskísérő elmondott minden lényeges információt, kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mi a teendő, ha valaki rosszul lesz vagy tűz üt ki, végül jó utat kívánt, és perceken belül megkezdtük a felszállást.
- Jó reggelt, uram, hozhatok esetleg valamit inni vagy enni Önöknek? - kérdezte az egyik stewardess
nem sokkal azután, hogy elhagytuk Koreát. Yifan felém fordult, mire én bólintottam egyet, majd némi habozás után közöltem a válaszomat.
- Egy üveg ásványvizet szeretnék.
- Én pedig egy cappuccinot kérek - fejezte be a vőlegényem, de mielőtt még elment volna a magas, vékony és csinos utaskísérő, láttam, ahogy Kris szemei elkalandoznak a nő idomain.
- Legalább ne bámuld ilyen feltűnően - csaptam mellkason a kezemben lévő magazinnal, így azonnal felém fordította a fejét.
- Nem bámultam - tagadta a nyilvánvalót.
- Persze...
- Nekem te vagy a legjobb csaj ezen a gépen, sőt az egész világon - hízelgett és valljuk be, nagyon is tudta, mivel tud levenni a lábamról.
- Nyalis - kuncogtam, s mielőtt folytattam az újságom olvasását, nyomtam egy puszit Yifan arcára. Hamarosan visszajött az utaskísérő a kért italokkal. Az egyiket Yifan elé tette, a másikat pedig elém. Mivel belül ültem, ezért kénytelen volt egy kicsit beljebb hajolni, így remek belátást nyertünk a kivágott kosztümébe.
- Ez hihetetlen - pufogtam, miután otthagyott minket a nő. - Ezek után itt sem merlek hagyni egyedül, mert mire visszajövök a mosdóból, már itt fog ülni melletted.
- Szeretem, mikor féltékenykedsz - simított a tarkómra, hogy közelebb húzzon egy csókra. Ezzel valamennyire sikerült lenyugtatnia.
- Mindjárt visszajövök - mosolyogtam, ahogy felálltam és elindultam a repülőgép illemhelye felé. Útközben végigpásztázott a szemem az utasokon. Nem sokan voltak a turista osztályon, néhány idősebb házaspár, de többségük Japán. A fiatalabbak között több koreai volt. Nagy családok, gyerekekkel, de voltak, olyanok is, akik csak egyedül utaztak saját kis magányukban.
Már majdnem elértem a toalettet, amikor hirtelen kinyílt az ajtaja, és az a fiatal fiú lépett ki rajta, aki korábban segített a csomagokkal. Mikor észrevett, halvány mosolyra görbültek ajkai, ás azonnal elállt az útból. Viszonoztam kedves gesztusát, majd bezárkóztam a mosdóba. Már nagyon kellett pisilnem, a reptéren tele volt a mosdó, és nem akartuk lekésni a járatot, ezért úgy gondoltam, majd használatba veszem a gépen lévőt. Gyorsan végeztem, megmostam a kezem, és már nyitottam is volna ki az ajtót, de valamiért nem akart elfordulni a zárban lévő kulcs.
- Mi a franc? - ráncoltam a szemöldököm, és ezúttal a másik irányba fordítottam a kulcsot, de így sem működött. - Na gyerünk már - próbálkoztam újra sikertelenül. Lassan eluralkodott rajtam a pánik, és megragadtam a kilincset, miközben hangosan kiabálni kezdtem. Sajnos a mosdó külön helységben volt, és egy függöny választotta el az utastértől, ráadásul a különböző gépi hangok is megnehezítették a helyzetet.
- Hahó, hall valaki? - Nem érkezett válasz. Felsóhajtottam, elengedtem a kilincset, és ismét megpróbálkoztam a kulccsal, de ekkor valami nagy robbanást hallottam. A gép teste remegni kezdett, majd 45 fokban jobbra fordult, minek köszönhetően elestem, és bevertem a fejem a falba. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, még annyit érzékeltem, hogy odakint ordibálnak, aztán valaki hirtelen betöri az ajtót, majd elvesztettem az eszméletem.
Hüvös szél csiklandozta az bőrömet, ahogy elmém kezdett tudatára ébredni. Tenger morajlását hallottam magam körül, és éreztem, ahogy a testem ringatózik valami vizesen és keményen. Néhány másodperccel később eszembe jutott minden, és egy furcsa szorongató érzés költözött a mellkasomba. Yifan és én úton voltunk Japán felé, kimentem a mosdóba és valami történt. Lassan felnyitottam a szemeim, a fejem még mindig hasogatott a mosdóban szerzett ütéstől. Hatalmas kék óceán tárult elém, én pedig alig akartam felfogni a látottakat. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Lezuhantunk? És hol van a vőlegényem. A gyomrom görcsbe rándult, a szemeim pedig bekönnyeztek. Feltápászkodtam valószínűleg a repülőgépből származó egyik nagyobb fehér roncson, és körbe tekintettem a vízen. Körülöttem mindenhol törmelékek lebegtek, táskák, de embereket nem láttam. A nap fénye visszacsillant a vízről, minden csendes és nyugodt volt.
- Yifan? - kiáltottam kétségbeesve, és utolsó erőmet összeszedve, óvatosan bemásztam a vízbe. Hideg volt, de a ruháim már korábbról nedvesek voltak. Ez csak egyetlen egy dolgokkal tudtam magyarázni, valakinek segítenie kellett. Hiszen egyedül nem mászhattam fel a roncsra. - Yifan? - szólítottam ismét, de nem érkezett válasz, így elindultam a többi törmelék felé, hátha alattuk vagy mögöttük találok valakit. Fogalmam sem volt, hogy éppen hol lehetek, ezért bele sem mertem gondolni, hogy mik lehetnek a vízben. - Hall valaki? - ordítottam ismét, ahogy keresztül úsztam a különböző, azonosíthatatlan repülőgép darabokon. - Istenem, most mit csináljak? - motyogtam magamban sírva. Körbe pillantottam, magam előtt csak a tengert láttam, de amikor hátra néztem, hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanis egy szigethez hasonló képződményt fedeztem fel körülbelül 3-4 km-re.
- Annyira izgulok - szorítottam rá a vőlegényem ujjaira olyan erősen, hogy elfehéredett tőle a bőre. - Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben valahol.
- Ne aggódj, most minden elvesztegetett időt bepótolunk - hajolt közelebb hozzám, majd egy apró szerelmes csókkal folytatta belém a szót. Miután elvált ajkaimtól, megszólalt a jól ismert "Köszöntjük utasainkat az Incheonból Tokyoba tartó járaton...", az utaskísérő elmondott minden lényeges információt, kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mi a teendő, ha valaki rosszul lesz vagy tűz üt ki, végül jó utat kívánt, és perceken belül megkezdtük a felszállást.
- Jó reggelt, uram, hozhatok esetleg valamit inni vagy enni Önöknek? - kérdezte az egyik stewardess
nem sokkal azután, hogy elhagytuk Koreát. Yifan felém fordult, mire én bólintottam egyet, majd némi habozás után közöltem a válaszomat.
- Egy üveg ásványvizet szeretnék.
- Én pedig egy cappuccinot kérek - fejezte be a vőlegényem, de mielőtt még elment volna a magas, vékony és csinos utaskísérő, láttam, ahogy Kris szemei elkalandoznak a nő idomain.
- Legalább ne bámuld ilyen feltűnően - csaptam mellkason a kezemben lévő magazinnal, így azonnal felém fordította a fejét.
- Nem bámultam - tagadta a nyilvánvalót.
- Persze...
- Nekem te vagy a legjobb csaj ezen a gépen, sőt az egész világon - hízelgett és valljuk be, nagyon is tudta, mivel tud levenni a lábamról.
- Nyalis - kuncogtam, s mielőtt folytattam az újságom olvasását, nyomtam egy puszit Yifan arcára. Hamarosan visszajött az utaskísérő a kért italokkal. Az egyiket Yifan elé tette, a másikat pedig elém. Mivel belül ültem, ezért kénytelen volt egy kicsit beljebb hajolni, így remek belátást nyertünk a kivágott kosztümébe.
- Ez hihetetlen - pufogtam, miután otthagyott minket a nő. - Ezek után itt sem merlek hagyni egyedül, mert mire visszajövök a mosdóból, már itt fog ülni melletted.
- Szeretem, mikor féltékenykedsz - simított a tarkómra, hogy közelebb húzzon egy csókra. Ezzel valamennyire sikerült lenyugtatnia.
- Mindjárt visszajövök - mosolyogtam, ahogy felálltam és elindultam a repülőgép illemhelye felé. Útközben végigpásztázott a szemem az utasokon. Nem sokan voltak a turista osztályon, néhány idősebb házaspár, de többségük Japán. A fiatalabbak között több koreai volt. Nagy családok, gyerekekkel, de voltak, olyanok is, akik csak egyedül utaztak saját kis magányukban.
Már majdnem elértem a toalettet, amikor hirtelen kinyílt az ajtaja, és az a fiatal fiú lépett ki rajta, aki korábban segített a csomagokkal. Mikor észrevett, halvány mosolyra görbültek ajkai, ás azonnal elállt az útból. Viszonoztam kedves gesztusát, majd bezárkóztam a mosdóba. Már nagyon kellett pisilnem, a reptéren tele volt a mosdó, és nem akartuk lekésni a járatot, ezért úgy gondoltam, majd használatba veszem a gépen lévőt. Gyorsan végeztem, megmostam a kezem, és már nyitottam is volna ki az ajtót, de valamiért nem akart elfordulni a zárban lévő kulcs.
- Mi a franc? - ráncoltam a szemöldököm, és ezúttal a másik irányba fordítottam a kulcsot, de így sem működött. - Na gyerünk már - próbálkoztam újra sikertelenül. Lassan eluralkodott rajtam a pánik, és megragadtam a kilincset, miközben hangosan kiabálni kezdtem. Sajnos a mosdó külön helységben volt, és egy függöny választotta el az utastértől, ráadásul a különböző gépi hangok is megnehezítették a helyzetet.
- Hahó, hall valaki? - Nem érkezett válasz. Felsóhajtottam, elengedtem a kilincset, és ismét megpróbálkoztam a kulccsal, de ekkor valami nagy robbanást hallottam. A gép teste remegni kezdett, majd 45 fokban jobbra fordult, minek köszönhetően elestem, és bevertem a fejem a falba. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, még annyit érzékeltem, hogy odakint ordibálnak, aztán valaki hirtelen betöri az ajtót, majd elvesztettem az eszméletem.
Hüvös szél csiklandozta az bőrömet, ahogy elmém kezdett tudatára ébredni. Tenger morajlását hallottam magam körül, és éreztem, ahogy a testem ringatózik valami vizesen és keményen. Néhány másodperccel később eszembe jutott minden, és egy furcsa szorongató érzés költözött a mellkasomba. Yifan és én úton voltunk Japán felé, kimentem a mosdóba és valami történt. Lassan felnyitottam a szemeim, a fejem még mindig hasogatott a mosdóban szerzett ütéstől. Hatalmas kék óceán tárult elém, én pedig alig akartam felfogni a látottakat. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Lezuhantunk? És hol van a vőlegényem. A gyomrom görcsbe rándult, a szemeim pedig bekönnyeztek. Feltápászkodtam valószínűleg a repülőgépből származó egyik nagyobb fehér roncson, és körbe tekintettem a vízen. Körülöttem mindenhol törmelékek lebegtek, táskák, de embereket nem láttam. A nap fénye visszacsillant a vízről, minden csendes és nyugodt volt.
- Yifan? - kiáltottam kétségbeesve, és utolsó erőmet összeszedve, óvatosan bemásztam a vízbe. Hideg volt, de a ruháim már korábbról nedvesek voltak. Ez csak egyetlen egy dolgokkal tudtam magyarázni, valakinek segítenie kellett. Hiszen egyedül nem mászhattam fel a roncsra. - Yifan? - szólítottam ismét, de nem érkezett válasz, így elindultam a többi törmelék felé, hátha alattuk vagy mögöttük találok valakit. Fogalmam sem volt, hogy éppen hol lehetek, ezért bele sem mertem gondolni, hogy mik lehetnek a vízben. - Hall valaki? - ordítottam ismét, ahogy keresztül úsztam a különböző, azonosíthatatlan repülőgép darabokon. - Istenem, most mit csináljak? - motyogtam magamban sírva. Körbe pillantottam, magam előtt csak a tengert láttam, de amikor hátra néztem, hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanis egy szigethez hasonló képződményt fedeztem fel körülbelül 3-4 km-re.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése