2. Fejezet

Fáradtan, zihálva terültem el a homokban. Éreztem, hogy a bőrömet teljesen kiszárította a sós víz, és kimerültem az úszástól. Percekig pihentem a homokban, hallgattam a partra kinyúló hullámokat, s figyeltem, ahogy kisodródnak a repülő darabjai meg néhány átázott bőrönd. Erőt vettem magamon, lábra álltam, és körülnéztem. Egyre több könny gyűlt a szemembe, miközben kezdtem felfogni, hogy mi történt. A partot fák határolták, amik között rémisztő sötétség lapult, és nagy volt a csend. Túl nagy.

– Hahó! – sírós hangomon kiabáltam remélve, hogy kapok választ. – Hall engem valaki?

Elindultam a part mentén, cipőim belesüllyedtek a homokba. Végig roncsdarabok, táskák és a belőlük kiszóródott holmi hevert, de embereket sehol nem láttam. Eluralkodott rajtam a pánik, fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek. Yifan is eltűnt, lehet, hogy nem élte túl a zuhanást. Nem bírtam tovább visszatartani, a sírás eluralkodott rajtam. Hangosan zokogva ültem le a homokba, fejemet a térdeimre hajtottam, és nem foglalkoztam már semmivel. Szinte ordítottam perceken keresztül, amíg végül el nem fogytak a könnyeim. Szipogva emeltem fel a fejem, és hunyorogva néztem a vízre, miközben az arcomról letöröltem a sírás nyomait. Kezemet a homlokomhoz emeltem, hogy árnyékot vessen a szemeimre, és a vizet kezdtem figyelni. A távolban észrevettem egy feltűnő, narancssárga foltot, jobban megnézve, mintha egy mentőmellényes ember lenne. Nem láttam, hogy jönne kifelé, és ha csak lebeg, valószínűleg halott. Gyorsan kellett döntenem, ezért nem haboztam, és bementem a tengerbe. Úszni kezdtem, vigyáztam, hogy véletlenül se nyeljek a sós vízből, de közben le se vettem a szemem a célpontról. A víz kristálytiszta volt, de nem mertem lenézni, jobbnak tartottam, ha inkább nem is látom mi van benne. Ha valami meg akar támadni, biztos a halálom.

Egyre közelebb voltam, és egyre világosabb lett számomra, hogy valóban egy férfi felé tartok, imádkoztam, hogy egy túlélő legyen. Meg se mozdult, csak lebegett, szemei pedig csukva voltak. A homlokán egy vérző sérülés volt, ami reményt adott arra, hogy csak elájult. Ráadásul azonnal megismertem, ő segített felszállás előtt a csomagommal. Reszketve nyúltam az állkapcsa alá, miközben mindenem remegett. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor éreztem, hogy gyenge, de van pulzusa. Szerencsére a mentőmellény a felszínen tartotta, és megmentette őt a megfulladástól.

– Hé – megfogtam az arca két oldalát. – Térj magadhoz!

Finoman megpofoztam, de semmit nem használt, és a lábaim kezdtek elfáradni abban, hogy próbáltam fenntartani magam. Megragadtam a mellényt, és elkezdtem úszni a part felé.

Kétszer annyi időbe telt kihúzni magammal a fiút, mint odaúszni hozzá, és egyben fárasztóbb is. A hátára fordítottam, hogy az arcára ne menjek homok, és a teste mellett térdeltem. Orrához hajoltam, és másodpercekig vártam, de a bőrömön nem éreztem semmit, nem lélegzett, a pulzusa is egyre gyengébb volt. Valahogy mégis víz kerülhetett a tüdejébe, ezért levettem róla a mellényt, és ösztönösen cselekedtem, pedig még sosem kellett ilyet tennem. Fejét kissé hátra hajtottam, befogtam az orrát, és szájához hajolva néhányszor befújtam a levegőt, majd vártam pár másodpercet, és újra megismételtem az egészet. Kezdtem kétségbe esni, a víz nem akart magától kijönni, ezért a kezeimmel nyomást fejtettem ki a mellkasára, hogy kipumpáljam belőle.

– Gyerünk már… – megint könnyek gyűltek a szemembe. – Ne halj meg, nem akarok egyedül maradni…

Ismét az arcához hajoltam, hogy levegőt fújjak a szájába, de a legnagyobb megkönnyebbülésemre köhögni kezdett, fejét oldalra fordítottam, hogy ne folyjon vissza a víz, amit felköhögött. Nehézkesen, hörgő hangon vette a levegőt, majd viszonylag hamar helyreállt a légzése, nagyokat sóhajtva ült fel. Halk szisszenéssel nyúlt a homlokához, de az ujjain lévő vér látványától meg se rezzent.

– Hol vagyunk? – összeráncolt homlokkal nézett a partot határoló fákra.

– Bár tudnám…

Néma csendben ültünk egymás mellett hosszú percekig. Felhúztam a térdeim, és könyökömmel rájuk támaszkodtam, miközben a hullámzó habokat figyeltem magunk előtt. Fogalmam sem volt, hogy mi tévő legyek. Sosem gondoltam, hogy valaha is megtörténhet velem ilyen. Ismét hatalmába kerített a sírás. Vajon mi lehet Yifannal? Életeben van még? Biztos. Hiszen erős. Sokkal erősebb, mint én. És ha én itt vagyok, akkor neki is életben kell lennie valahol. Talán ő is a szigeten van, csak máshol. A másik oldalon. A pozitív gondolatoktól új energiát kaptam, ezért felálltam, és elindultam a part mentén.

– Hé! – kiáltott utánam az ismeretlen fiú, miközben követni kezdett. – Hová mész?

– Most – torpantam meg egy pillanatra, és hátra pillantottam a tőlem valószínűleg jóval fiatalabb fiúra –, hogy tudom, nem csak én vagyok életben, meg kell keresnem valakit... – ezzel begyorsítottam a lépteimen.

– Várj már! – jött utánam továbbra is, és egy erőteljes mozdulattal megragadta a kezem, hogy megállásra késztessen. – Az, hogy mi ketten életben vagyunk, csak nekem és egy kis szerencsének köszönhető. A repülőgép eleje felrobbant, és frontálisan csapódott a vízbe, míg a hátsó részre, ahonnan kimentettelek, miután megsérültél, távolabb csapódott be. Azért hagytalak ott azon a törmelék darabon, hogy beljebb úszhassak, hátha találok más túlélőket. – ahogy mesélt, még a lélegzetem is elakadt.

Hatalmas gombóc kerekedett a torkomban, és képtelen voltam lenyelni. Olyan érzés volt, mintha fuldokolnék.

– T-találtál túlerőket? – kérdeztem rettegve.

– Nem tudom – rázta meg zavartam a fejét. – Jött egy hatalmas hullám, amitől elvesztettem az eszméletem.

Most már minden világos volt. Ő rontott be a gép mosdójába, amikor elájultam, és neki köszönhetem, hogy életben vagyok.

– Nem tudom, hogy rajtunk kívül másokat is partra sodort–e a víz, de akkor sem mehetsz el ilyen önfejűen. Vizes vagy – nézett végig rajtam. – Kimerült, és hamarosan besötétedik – állapította meg, ahogy az ég felé emelte a tekintetét. – Keresnünk kell ruhát, élelmet, de legfőképpen vizet, mivel a tenger sós, abból nem ihatunk – magyarázta, én pedig nagyokat pislogtam higgadtsága és megfontoltsága láttán. – Ne aggódj! Már biztos értesült mindkét partiőrség arról, hogy lezuhant a gépünk, és keresik a roncsokat, túlélőket. Ha itt maradunk, egy helyben, akkor biztos meg fognak találni. Az lenne a legnagyobb butaság, ha bemennénk az erdőbe.

– De nekem akkor is meg kell találnom a vőlegényemet! – kaptam el a csuklóm ujjai fogságából.

Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, az Yifan arca volt. Az sem érdekel, ha kockára kell tennem az életem.

– Ne légy ennyire naiv! – csattant fel a fiú. – Mi értelme lenne az egésznek, ha meghalnál, mielőtt megtalálod? Töltsük a parton az éjszakát, aztán, ha holnapig nem talál ránk senki, akkor elindulhatunk megkeresni a vőlegényedet. De az is lehet, ő fog ránk akadni előbb.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Volt valami abban, amit a kölyök mondott. Gyerünk, Heejun, használd a józan eszed. Most csak kétségbe vagy esve.

– Rendben – adtam meg magam sóhajtva, bár ötletem sem volt, mit kellene csinálnunk.

Viszont a másik nyugodt viselkedése engem is lehűtött valamennyire. Mi a leglogikusabb dolog, ha az ember balesetet szenved, és egy – valószínűleg – lakatlan szigeten köt ki valahol Japán és Dél–korea között?

– Először is szükségünk van ruhára – szólalt meg a fiú, ahogy elindult a kisodródott csomagok felé.

Csendben követtem és letérdeltem mellé a nedves homokba, míg ő kicipzározta a szétázott bőröndöt. A nyári időnek köszönhetően tele volt rövid nadrágokkal és pólókkal. Bizonyára mind férfi ruha lehetett, de egy ilyen kritikus helyzetben tökéletesen megfelelt számomra is.

– Ezeket kiterítjük a napra, és ha nem sötétedik be olyan hamar, akkor valószínűleg 1–2 órán belül felvehetjük őket. Bólintottam egyet, és csak ekkor jutott eszembe, hogy megmentőm még a nevét sem árulta el.

– A nevem Park Heejun – mutatkoztam be, és kezet nyújtottam neki, ezzel elérve, hogy ő is elárulja a nevét.

– Oh Sehun – mondta barátságosan, minden félelem vagy aggodalom nélkül.

Teljesen lenyűgözött a viselkedése. Ahogy végigpásztáztam arcát, el kellett ismernem, hogy borzasztóan fiatal és helyes volt. Talán valahová a húszas évei elejére tippeltem volna be, de nem mertem rákérdezni a korára. Talán majd kicsit később. Vonásai markánsak voltak, éles, erőteljes állcsont, nagy orr, ami nem jellemző a koreai férfiak többségére, barna, melengető szemek, amik picik, de vastag ajkaival együtt mozogtak, ha mosolygott.

Elkezdtük sorban bontogatni a bőröndöket, hogy összegyűjtsünk néhány hasznos dolgot. Optimista voltam, ezért rövid távra terveztem az ittlétünket, és csak néhány palack vizet, meg olyan rágcsálnivalókat szedtem össze, amiknek a csomagolása megvédte az elázástól. Tudtam, hogy valószínűleg egyedül vagyunk Sehunnal, de mégis a közelében maradtam, mert folyamatosan úgy éreztem, mintha valaki figyelne minket.

– Jól vagy? – furcsállva kérdezte, amikor sokadszorra néztem a fák felé.

– Igen, csak egy kicsit paranoiás lettem.

A szemem sarkából láttam, hogy ő is az erdő felé pillantott, de nem feszegette tovább a témát, és kinyitott egy újabb bőröndöt.

– Nézd, találtam egy elsősegélydobozt! – mosolyogva kiáltott fel.

Térdre vágódtam mellette a homokban, és figyeltem ahogy kinyitja. Mindkettőnk száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amikor megláttuk, hogy tele van, és minden száraz benne, nem folyt be a víz.

– Megsérültél valahol? – felém fordult, és ismét meglepődtem, hogy ennyire nyugodt.

Apró jelét se láttam annak, hogy kétségbe lenne esve vagy bármi, mintha fel se fogta volna, hogy egy szigeten ragadtunk. Az is lehet, hogy csak előttem nem akarja kimutatni, mindenesetre megnyugtat, hogy erősnek és magabiztosnak látszik.

– Csak a fejemet ütöttem be a zuhanáskor – válaszoltam, miközben a fájó pontra tettem a kezem.

– Megnézhetem?

Bólintottam, ő felállt és mögém sétált, majd éreztem, hogy ujjaival finoman eltűri hátul a hajamat.

– Au! – szakadt fel belőlem, s elhúzódtam, amikor megnyomta a fájó pontot.

– Ne haragudj… – megérintette a vállamat. – A jó hír, hogy nincs rajta seb, csak egy kis duzzanat.

– Viszont a tiéd-

– Az várhat még. Kezd sötétedni, jobb ha tüzet rakunk.

Szavaira felkeltem a homokból, és az összeszedett holmit egy kupacba pakoltuk, messzebb a víztől.

Követtem Sehunt, aki céltudatosan ment a fák felé. Vártam, hogy hol áll meg, de ő csak ment tovább, ezért a keze után nyúltam, hogy megállítsam.

– Hova mész? – kérdésemre értetlenül nézett rám.

– A tűzhöz kell fa.

Nagyot nyelve néztem az erdő felé, és rossz érzésem támadt, amit Sehun azonnal észre is vett, s szembe fordult velem.

– Majd én hozok, te addig menj, és nézd meg, hogy a ruhák megszáradtak-e – biztató mosolyt küldött felém.

Nem tartottam jó ötletnek, hogy egyedül menjen oda, de csak remélni tudtam, hogy a saját hülyeségemet beszélem be magamnak. Kizárt, hogy rajtunk kívül lenne más is a szigeten, leszámítva az esetleges túlélőket. Yifan arcát láttam magam előtt, miközben elindultam a víz felé. Éreztem, hogy él, és valahol ő is itt van a szigeten. Könnyekkel küszködve guggoltam le a ruhákhoz, amik még kissé nedvesek voltak, de hordhatók, ezért át is vettem őket. Nem éppen az én méretem volt se a rövidnadrág, se a póló, de ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Szerencsére a kiterített pléd is elég száraz volt, ezért a Sehunnak kikészített ruhákkal együtt felkaptam, és a többi holmihoz vittem. Leterítettem a homokra, leültem, és figyeltem a naplementét. Az égitest lassan kúszott a tenger vize alá, és az égbolt színei fokozatosan mentek át narancssárgába.

– Látom megszáradtak a ruhák.

Sehun hirtelen jövő hangjától megijedtem, de szerencsére nem vette észre. Karjai közt lévő fadarabokat ledobta a földre, majd leguggolt, s ásni kezdett a homokban.

– A homlokod még mindig vérzik egy kicsit… – aggódva közöltem.

– A tűz most fontosabb, nagy szarban leszünk, ha nem sikerül meggyújtani, mielőtt teljesen ránk sötétedne – a kiásott gödörbe kezdte pakolni a fát.

– Miért mondod ezt? – megrémültem. – Láttál valamit az erdőben?

– Nem – elmosolyodott, közben a zsebéből kivett egy vihargyújtót. – És most imádkozzunk, hogy ez nem ázott el. Felpöccintette a kupakját, majd lenyomta a gombot, de nem történt semmi. Feszülten figyeltem ahogy próbálta meggyújtani, majd megrázta, és sikerült.

– Dohányzol? – érdeklődtem.

– Nem, az egyik táskában találtam.

Az alsó gallyak könnyedén lángra kaptak, fújt rajtuk néhányat, és a tűz szépen kezdett terjedni.

– Hű – mosolyogtam –, ezt meg hol tanultad?

– Sokat néztem Bear Grylls műsorait – nevetett, amit meglepően jó volt hallani. – Csak vicceltem, igazából voltam cserkész, kisebb koromban.

Hamarosan akkora tűz kerekedett, hogy nem csak a fénye jött kapóra, hanem elegendő meleget is adott mindkettőnk számára. Sehun ismét eltűnt az erdőben, hogy újabb adag fával térhessen vissza az éjszakára. Nem lenne túl szerencsés, ha hajnalban kialudna a tűz, ráadásul úgy, hogy nem tudtuk, mi van az erdőben, vagy milyen alacsonyra csökkenhet hőmérséklet a szigeten. Miután vissza ért, ledobta a tüzelőt a földre, és lehuppant mellém a nem túl széles plédre.

– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? – kezdeményeztem beszélgetést néhány perc csend után.

Sehun megvonta a vállát, aztán rám emelte szemeit. Akárhogy kerestem, nem találtam bennük félelmet.

– Élünk, nem? – kérdezte egy bátorító mosoly kíséretében. – Ez pedig nem egy elcseszett Robinson Crusoe regény, hogy egy elhagyatott szigeten töltsük életünk hátra lévő részét. Meg fognak találni, de ha bepánikolunk, nem jutunk előrébb. Tiszta fejjel kell átgondolnunk a dolgokat.

Szavai hallatán elgondolkodtam. Ez a fiú okos és művelt.

– Bear Grylls és Robinson Crusoe? – kérdeztem kissé hitetlenkedve. – Én azt hittem, hogy a legtöbb fiú a te korodban számítógépes játékokkal és a csajokkal foglalkozik…

– Nem vagyok már olyan fiatal – nevette el magát.

Úgy éreztem itt az idő, hogy rákérdezzek a korára. Az ölembe húztam az elsősegélydobozt, miközben Sehun felé fordultam, ő pedig értette a célzást, és közelebb jött hozzám, hogy kényelmesen elérjem a homlokát.

– Hány éves vagy? – faggattam tovább, miközben nyomtam egy kis jódot a gézlapra és alaposan letörölgettem a fején található horzsolást.

– Hússsz... – szisszent fel, ahogy csípni kezdett a seb. – Huszonegy leszek.

– Hm – bólintottam, majd nyomtam még egy tapaszt a homlokára, és ezzel el is készültem. – Nem is vagy sokkal fiatalabb nálam. Csak két év van köztünk. – ezzel én is elárultam magam.

– Nem akarlak megijeszti, de ki kellene találnunk valami tervet arra az estere, ha holnap mégsem jön senki a megmentésünkre – váltott témát, de ettől görcsbe rándult a gyomrom, bele sem akartam gondolni ebbe.

– Azt mondtad, hogy már bizonyára tudnak az eltűnésünkről.

– Igen, de ez még nem jelent semmit. Napokba is telhet, amíg ránk találnak, addig pedig túl kell élnünk valahogy. Holnap reggel mindenképp vizet kell találnunk.

– Értem – bólogattam, de hangom korántsem volt nyugodt.

– Ha ez sikerült, akkor elindulhatunk megkeresni a vőlegényedet.

Ezzel sikerült némi mosolyt csalnia az arcomra. Köszönetet akartam mondani, de hirtelen ásíthatnék tört rám. Szemhéjaim kezdtek elnehezülni, pedig nem voltam álmost. Sokkal inkább kimerült a félelemtől és az izgalomtól.

– Aludj egy kicsit – szólt közbe Sehun, miután észrevette bágyadtságomat. – Addig én figyelek a tűzre. Ha kipihented magad, majd felváltjuk egymást.

Hálás mosollyal néztem rá és a fejem alá gyűrtem a többi megszáradt ruhát, hogy legalább ennyi párnám legyen. A lábaimat betakartam a pléd végével, a felsőtestemnek pedig a tűz biztosított meleget. Átfordultam a másik oldalamra, és lehunytam a szemeim. Nyugtalan voltam, de Sehun mellett biztonságban éreztem magam, ezért hamarosan elszenderültem.

Az időérzékem teljesen elhagyott, ezért amikor felébredtem fogalmam se volt róla, hány óra lehetett, de hűvös és sötét volt. A tűz még égett, de nem volt akkora ereje, hogy kellemesen meleg legyen körülötte a hideg éjszakában. Felültem, és Sehunra pillantottam, aki térdeit átölelve ült, majd a mocorgásomat hallva kinyitotta szemeit, és álmosan rám nézett.

– Átveszem – mosolyogtam.

Válaszként bólintott, majd elfeküdt a pléden. Az a rémisztő gondolata járt a fejemben, hogy esetleg napokba is telhet, mire megtalálnak minket. Ugyanakkor a másik felem nem akarta, hogy megmentsenek, amíg nem kerül elő Yifan. Akárhol van, nem tudnék élni a gondolattal, hogy itt ragad a szigeten.

– Heejun – Sehun halk hangja zökkentett ki.

– Hm?

– Még nem köszöntem meg, hogy megmentettél.

Hátra fordultam, hogy az arcára nézhessek, de csak lehunyt szemeit láttamm, ami valamiért mosolyra késztetett, majd visszafordultam, és a tűz lángjait kezdem figyelni.

– Te is megmentettél engem, úgyhogy kvittek vagyunk.

Nem kaptam választ, ezért csendben maradtam, és hagytam őt pihenni. Szerettem volna én is olyan bátran viselkedni, mint ő, de egyszerűen nem ment. Elgyengített a gondolat, hogy Yifan nincs mellettem, és nem tudok meggyőződni róla, hogy semmi baja.

Szipogva töröltem le a kibuggyanó könnyeket, majd az erdő felé pillantottam, amit nem is lehetett látni, teljesen elnyelte a sötétség.