4. Fejezet

Fél órája sétáltunk a parton Sehunnal, a cipőm pedig már annyira telement homokkal, hogy inkább levettem, és a kezemben vittem. Mellettünk csendesen nyaldosták a partot a kristálytiszta tenger hullámai, a szél halkan süvített. A perzselő napsütéstől egy pillanatra úgy éreztem, mintha nyaralnék, de hamar észhez tértem, amint eszembe jutott Yifan. Vele kellene most Japánban lennem, nem pedig egy ismeretlen szigeten őt keresni, miközben várunk a segítségre. Ráadásul azt se gondoltam volna, hogy ilyen szituációban lehet kellemetlen a csend. Kétségbeesetten kerestem valami felhozható témát, amiről esetleg lehet beszélgetni Sehunnal, hiszen alig tudtam róla valamit. Nem akartam negatív gondolatokat, de nem láthattam előre, hogy mennyi ideig leszünk még együtt. Végül felhagytam a beszélgetés kezdeményezésével, helyette inkább a tájat fürkésztem szemeimmel, emberi alakokat keresve.

– Egy napba is beletelhet, amíg a partot követve kerüljük meg az egészet…

Sehun hangját úgy fújta a fülembe a szél, mintha közvetlenül mellettem lenne. Felé fordítottam a fejem, és bizony nem csak a szél miatt hittem azt, valóban közel volt, válla szinte súrolta az enyémet. Fintorogva nézett előre, s folytatta:

– A szigetnek ez a része teljesen tiszta, a víz ide nem sodort ki bőröndöt vagy a gép darabjait, fölösleges tovább mennünk.

Nem akartam hinni a füleimnek, megszívtam magam levegővel, és gyorsítottam a lépteimen, ezzel lehagyva őt.

– Hova rohansz? – szólt utánam.

– Megkeresem a vőlegényem, nélküled!

Nem hallottam a válaszát, talán nem is mondott semmit, de nem izgatott, csak mentem tovább. Éreztem rajta, hogy idő- és energiapocsékolásnak tartja Yifan keresését. Persze, ő tudja, hogy a barátnője biztonságban van az otthonában, neki így könnyű, nem kell aggódnia senki miatt.

– Heejun!

Távolról jött a hangja, de nem néztem hátra, hogy mennyire van messze. Így is tudtam, hogy elindult visszafelé, csak meggondolta magát. Nem reagáltam semmit, úgy tettem, mint aki nem is hallja, csak mentem tovább. A nagy duzzogás és a sebes léptek ellenére is megláttam a furcsa nyomokat, alig pár méterrel előttem. A víz felől indultak, mintha valaki kúszott volna a homokban. Futásnak eredtem, magam sem tudom, hogy miért. Egy kisebb szikla takarta előlem a nyom útvonalát, ezért gyorsítottam, talpaim belesüllyedtek a homokba, amitől nehéz volt megtartanom az egyensúlyom. Közeledtem a részhez, ami már zöldebb volt, kisebb bokrok és fák is voltak. Elértem a képződményhez, és megszeppenve torpantam meg. Közvetlenül a part közelében volt egy kis patak. Kisebb szikladarabok határolták, a rések közül pedig csörgedezett a tisztának tűnő víz. Nem érintkezett a sós vízzel, és a területen lévő növények azt sugallták, hogy ez édes víz. Mekkora hülyék voltunk. Ez végig itt volt a közelben, és nem vettük észre.

Gondolkodás nélkül letérdeltem, és a vízbe nyúltam. Kellemesen hűvös volt, nem tűnt mélynek, de egy kicsit fröcsköltem, hátha van benne valami, amivel nem lenne túl szerencsés találkozni. Biztonságosnak ítéltem, ezért belógattam a lábaimat, ekkor valaki megragadta a karom. Megrémültem, de még a sikítás előtt ráeszméltem, hogy ez csak Sehun. Összevont szemöldökkel néztem hasonló arckifejezésére.

– Gyere ki – halkan, de határozottan mondta.

Egy grimasszal elhúztam tőle a karom, és elindultam a patak közepe felé, „csak azért is” alapon. A derekamig ért, a mozgásomtól felzavarodott víz hullámai épphogy elérték a pólóm alját.

– Hol a bátorság, Mr. Bear Grylls? – örömittas mosollyal figyeltem feszült arcát.

Határozott mozdulattal, két kézzel fröcsköltem felé egy adag vizet, és kárörvendő nevetéssel figyeltem a reakcióját, ami olyan volt, mintha lávát locsolnának rá.

– Ez nem vicces!

Nevetésem azonnal abbamaradt, de nem az ő kiabálásától. Éreztem, hogy valami a lábamhoz ér, és lassan kúszik fel a derekam felé. Ledermedtem, meg se mertem mozdulni, amíg a felszínre nem ért az a valami. Haj volt, a következő, ami feltűnt, az a felpüffedt, belilult arc, a teste pedig messzebb jött fel, ami fizikai képtelenség lenne. A saját sikításomtól megsüketültem, és vadul csapkodni kezdtem, miközben elindultam kifelé a vízből. Sehun azonnal kapcsolt, megragadott amint elért, és kihúzott a földre, de én ülve tovább rúg-kapáltam, és sikítoztam ijedtemben.

– Heejun, nyugodj meg!

Éreztem, hogy próbál lefogni, majd szoros ölelésében nyugalomra leltek a végtagjaim, de a kiabálásom átment zokogásba. Nem tudom ki volt, nem tudom, hogy mi történt vele, de nem akarom Yifant is ilyen állapotban találni. Sehun türelmesen megvárta amíg lenyugodtam, meg se mozdult, amíg én nem bontakoztam ki a karjai közül.

– Le kell venned a ruháid – rövid mondatát azonnal megmagyarázta, amint rájött, hogy nem volt egészen egyértelmű. – Nem tudom, mióta oszlik benne a hulla, rengeteg fertőző-

Nem hallgattam tovább, gyorsan feltápászkodtam, és már gomboltam is a nadrágom, majd a szikla mögé állva, pánikolva dobáltam le magamról a ruhákat.

– Tessék, itt van ez – lépett közelebb Sehun, és felém nyújtott egy tiszta, fehér pólót, miközben fejét a másik irányba fordította. Meglepetten vettem tudomásul, hogy saját ruhadarabját ajánlotta fel, szemeim egy pillanatra – akaratom ellenére – felmérték felsőtestét. Féloldalasan állt, így csak széles vállát, hosszú karját és mellkasának egy részét láttam. Nem volt sovány, inkább szálkásnak neveztem volna, bőre egészen fehér volt. Néhány másodperccel később, miután azon kaptam magam, hogy elkerekedett szemekkel bámulom, elkaptam a tekintetem és felhúztam a pólót, amit nekem adott. A Sehun és a köztem lévő méretkülönbségnek hála a pólója a combomig ért, de a tudat, hogy neki emiatt félmeztelenül kell lennie, kicsit nyugtalanított.

– Nem vagyok halottkém, de azt hiszem, hogy ezt az embert megölte valaki – jelentette ki teljes nyugalommal, miután közelebb sétáltunk a vízhez. A levágott fej és test továbbra is ott lebegett a víz felszínén, és egy nagyobb kőnek köszönhetően nem is tudott tovább úszni.

– Rossz hír, hogy ebből a vízből nem ihatunk.

– Szerintem az rosszabb hír, hogy valaki megölte – nyeltem egy nagyot, ahogy számtalan ijesztő gondolat futott végig az agyamon. Cseppet sem izgatott, hogy nem ihatunk a vízből. Sosem láttam még hullát, főleg nem olyat, amellyel ilyen brutálisan végeztek. Nem is bírtam néhány másodpercnél tovább figyelni a elszíneződött testet.

– Elképzelhető, hogy több túlélő is van, az egyik rátámadt a másikra, az pedig megölte. Akár a vőlegényed is tehette – sandított rám féloldalasan Sehun.

– Kizárt, Yifan sosem bántana senkit – ráztam a fejem határozottan. – Nem mehetnénk tovább? Kezd nyomasztó lenni ez a hely.

– Mivel a sodrás lefelé viszi a hullát, így, ha megtaláljuk, hol került bele a vízbe, akkor a fenti részből ihatunk. Az bizonyára tiszta.

Elismerően bólintottam. Egyszerűen lenyűgözött Sehun higgadtsága, megfontoltsága és gondolat menete. Nekem ez eszembe sem jutott volna.

– Örülök, hogy veled kerültem össze – ismertem be, ahogy a patak mellett sétáltunk. Hangom meggyőző volt, de a szívem továbbra is szaporán vert, szemeimet képtelen voltam levenni a vízről.

– Ez igazán hízelgő.

– Nem úgy értem – mosolyodtam el, miközben beleboxoltam a vállába. Mikor kézfejem hozzáért csupasz vállához, összetalálkozott a tekintetünk. Valamiért biztonságban éreztem magam, talán azért, mert érett gondolkodása és cselekedetei miatt megbizonyosodhattam róla, hogy nincs mitől félnem. Tulajdonképpen Sehun tartotta bennem a lelket.

– Lassan vissza kellene fordulnunk – javasolta nagyot sóhajtva. – Az lenne a legjobb, ha összeszednénk minden használható tárgyat a partról. Nem tudom, mikor jönnek a megmentésünkre, de addig túl kell élnünk valahogy. Élelemre és vízre lesz szükségünk.

– Ez úgy hangzik, mint azokban a filmekben, ahol faházat építenek és halra vadásznak.

Erre nem kaptam választ, Sehun némán sétált tovább a tájat kémlelve, a szemeim pedig ismét elkalandoztak fedetlen felsőtestén. Frusztrált a látvány, és nem értettem, miért. Nem mintha nem láttam volna meztelen férfi testet eddig. Gyorsan kiráztam a fejemből ezeket a gondolatokat, és az egyre sűrűbb szórású fákat kezdtem figyelni.

Talán egy kilométert is megtettünk a a patak mentén, de nem találtunk nyomot, ami arra utalt volna, hogy hol került a holttest a vízbe, ezért inkább feladtuk és visszafordultunk, mielőtt elértük volna az erdő sűrűjét. Habár Sehun nem ellenezte, hogy bemenjünk körülnézni, én mégsem akartam, hogy összecsipkedjék a bogarak vagy megkarcolják a gallyak a mellkasát.

– Jobb lesz, ha elindulunk visszafelé – mondta. – Egész nap csak sétáltunk, és semmi.

Tudtam, hogy időpocsékolásnak érzi az elvesztegetett időt, de igazából Yifan keresésén kívül nem tudtunk volna mit csinálni.

– Rendben – sóhajtottam keservesen, és begyorsítottam, hogy lehagyjam Sehunt néhány lépéssel. Nem akartam, hogy lássa a könnyeim, amiért nem találtuk meg Yifant. Nem tettünk meg túl nagy távot, de valahol a közelben kellett lennie, ha ide sodorta ki a víz. Már ha kisodorta. Ettől a gondolattól elszorult a torkom.

– Tudom, hogy csalódott vagy, Heejun – sietett mellém Sehun. – Holnap folytatjuk a keresését, de most magunkkal kell foglalkoznunk. Nem halhatsz bele abba, hogy nem eszel, iszol vagy pihensz, és csak a vőlegényedet keresed.

Szavai ismét nyugtatóan hatottak rám. Felnéztem szemeibe, amelyekben elszántság csillogott.
– M-mi lesz, ha nem találjuk meg őt, és minket sem talál meg senki? – kérdeztem némi habozás után.

– Mondtam már, hogy ez nem fog megtörténni. Ne gondolj ilyenekre – biztatott, miközben egyik karját átvetette a vállamon.

Ezen meglepődtem, de nem húzódtam el. Jól esett a közelsége.

– Oda nézz! – mutattam egy tőlünk körülbelül 30 méterre lévő fára, amelynek ismerős volt a termése.

– Mi az? – kapta oda a fejét Sehun is, majd összehúzta a szemöldökét. Láthatóan nem ismerte fel a gyümölcsöt.
– Ez papaya – kibújtam a karjai közül, és megiramodtam a fa felé. Mivel nem nőtt magasra, termése pedig egészen lent volt, így könnyedén leszakítottam kettő nagyobb darabot.

– Biztos vagy benne? – méregette Sehun a kezemben lévő gyümölcsöt, miután beért.
– Teljesen.

Ültünk a fa tövében egymás mellett, és csendben figyeltük a naplementét, amitől narancssárga és vöröses árnyalatokba borult az egész sziget és az óceán. Lábaimat felhúzva átöleltem, s államat a térdemre támasztottam, majd egy óvatlan pillanatban hallattam egy hangos sóhajt.

– Fel a fejjel – azonnal jött Sehun vigasztaló hangja –, még nincs veszve semmi.

– Nem tudom kiverni a fejemből, ami ma történt…

Kezdtem rosszul érezni magam, hogy állandóan hallgatnia kellett a nyafogásom minden miatt, de nem tehettem róla. Nem akartam magamban tartani a problémákat, és ki kellett mondanom, hogy ne őrüljek bele.

– Mire gondoltál, amikor megláttad, hogy halott? – halkan kérdezte.

– Arra, hogy lehet Yifan is hasonló sorsra fog jutni.

Vártam a válaszát, de nem szólalt meg. Mindkettőnkben értelmet nyert az a tény, hogy a gépen lévő emberek többsége bizony meghalt.

– Miért nem mondasz semmit? – felé fordultam, szemeibe néztem.

Semmitmondóak voltak, valahogy mégis sajnálatot fedeztem fel bennük.

– Mert nem akarok hiú reményeket kelteni benned, és elszomorítani se akarlak.

Teljesen korrekt kijelentés volt, ami vegyes érzelmeket keltett bennem. Örültem az őszinteségének, de zokogni támadt kedvem a gondolattól, hogy Sehun halottnak hiszi Yifant. Óvatosan felálltam, hogy pólója alól ne látszódjon ki semmim, s visszafordultam Sehun felé.

– Menjünk vissza – javasoltam, bólintással jelezte, hogy egyetért. – Tudom, hogy a vőlegényem életben van – közöltem, és egy fordulattal elindultam a táborhelyünk felé.

Mire a helyünkhöz értem, már jócskán besötétedett, de a Hold erőteljes fénye kéken bevilágította az egész partot. Körülnéztem, Sehunt sehol se láttam, de nem estem kétségbe, valószínűleg csak később indul el. Az összegyűjtött bőröndökhöz, táskákhoz mentem, és a kupacból kiválasztottam egyet, ruhák után kutatva. A lélegzetem is elállt, amikor rájöttem, hogy a saját cuccaim vannak benne. A bőröndben megszáradtak, de lett egy bizonyos dohos szaguk. Szemeimbe könnyek szöktek, amikor kezembe vettem a kedvenc nyári ruhámat, amit Yifantól kaptam. Gyűrődött, de én mégis úgy látom magam előtt, mint új korában. A szabása, mint egy egyszerű, lenge ruháé, spagettipántokkal, viszonylag rövid, ami a térdeim fölé ér, s egy visszafogott dekoltázs. Azúrkék színe vonzotta a tekinteteket, s a fehér vonalakból álló motívumok tettek róla, hogy ne legyen teljesen unalmas a ruha. Mosolyogva dobtam a vállamra, majd kivettem fehérneműket, egy törölközőt is, és a bőröndöt visszazártam, de a többitől kicsit messzebb tettem vissza. Sehunt még mindig nem láttam sehol, ezért levettem a pólóját, és átöltöztem. A levegő egyre hűvösebb volt, és kezdtem aggódni, ezért elindultam Sehun keresésére. Egyik pillanatban rossz érzés fogott el, mintha valaki figyelt volna. Lassítottam a lépteimen, és figyeltem a környezetem. Bal oldalamon halkan nyaldosták a hullámok a partot, a jobb oldalamon, messzebb pedig az erdő volt, a fák között rémisztő sötétséggel. Tovább mentem egyenesen, vissza a patak felé. Lehet, hogy Sehunnak baja esett. A gondolat arra késztetett, hogy siessek, de a lábaim földbe gyökereztek.

– Heejun!

Bárhol, bármikor megismertem Yifan hangját, és ez az erdő felől jött.

– Heejun!

Gondolkodás nélkül futásnak eredtem, céltudatosan rohantam a fák közé. A Hold fénye beszűrődött néhány helyen a lombok között, de a látásviszonyok rosszak voltak, csak a fatörzsek és a bokrok alakját tudtam kivenni. Megálltam hallgatózni, de teljes volt a csend, fogalmam se volt, hogy merre menjek.

– Yifan?!

– Heejun!

Megiramodtam a hang irányába, nem törődve semmivel. Nem érdekelt, hogy néhány ág felsérti a karom vagy, hogy mezítláb rálépek valamire. Több méter után ismét megálltam, és Yifant szólongattam, de nem jött válasz. Furcsán nagy volt a csend, és ekkor kezdtem elveszettnek érezni magam. Fogalmam se volt, hogy merről jöttem, hogy meddig tart az erdő, vagy egyáltalán mennyire jöttem be. Ismét kiabáltam Yifan nevét, de teljes némaság volt.

– Heejun, mi ütött beléd?!

Ijedtemben felsikoltottam a hátam mögül jövő hangtól, de a sötétség ellenére sikerült felismernem Sehunt.

– Hallottad?

– Mit?

– A kiabálást.

– Hallottam, de nem tartom jó ötletnek, hogy ilyenkor itt mászkáljunk – visszafogottan dorgált.

– Akkor te miért vagy itt? – vágtam vissza.

– Tüzifát akartam vinni, de hallottam, hogy kiabálsz, és utánad jöttem.

– Akkor te is hallottad Yifan hangját. Meg kell keresnünk!

– Miről beszélsz, Heejun? Csak téged hallottalak.

– Mi? De hiszen… A parton is lehetett hallani…

– Szerintem képzelődtél – felém nyúlt, óvatosan megfogta a csuklómat, és húzni kezdett maga

felé. – Menjünk vissza.

– Meg kell találnom a vőlegényem! – makacsoltam meg magam.

– Heejun, csak képzelődtél, én nem hallottam semmit!

Szólásra nyitottam a számat, ekkor egy ág reccsent meg az avarban, nem olyan messze tőlünk. Mindketten elnémultunk, s a hang irányába kaptuk a fejünket, de a sötétben nem lehetett látni semmit. Megindultam abba az irányba, de Sehun magához rántott, és szabad kezével befogta a számat.

– Rossz érzésem van, menjünk innen – súgta a fülembe.

Tíz perc hátborzongató séta után visszaértünk a táborhelyre, magamban pedig megjegyeztem, hogy soha többet nem kószálok el a sötétben egyedül. A tény, hogy Sehun nem hallotta Yifan kiabálását aggasztott, és kezdtem azt hinni, hogy közel állok a józan eszem elvesztéséhez. Egy szót sem szóltam a visszaúton. Hallgatásom azonban a társamnak is feltűnt.

– Minden rendben? – érdeklődött arcomat fürkészve, miközben vihargyújtójával ismét lángra lobbantotta a száraz gallyakat.

Leültem vele szemben, felhúztam a térdeimet, és rátámasztottam a fejem, úgy figyeltem Sehun ügyködését.

– Igen, csak összezavarodtam egy kicsit. Nem értem, hogy nem hallhattad Yifan hangját.

– Ne érts félre, Heejun, de a kimerültség és a sokk sok mindenre képes. Szerintem képzelődtél. Gondold végig logikusan, miért keresne a vőlegényed az erdőben sötétedés után. Ennek semmi értelme.

– Igazad van – sóhajtottam fel, miután végiggondoltam szavait. Sehun ismét okosat mondott.

– Holnap reggel átkutatjuk a többi bőröndöt is. Jó lenne, ha találnánk néhány kulacsot vagy üveget, amibe tölthetünk vizet – ült le mellém, és hozzám hasonlóan ő is felhúzta a lábát. – Ez a nap gyorsan elment, és némi gyümölcsön kívül nem találtunk semmi ehetőt.

– Ne felejtsd el a hullát – tettem hozzá kuncogva, bár egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet.

Talán csak a Sehunban lévő túlzott aggodalmat és feszültséget akartam oldani. Akármennyire is titkolta, láttam rajta, hogy aggasztotta, hogy nem találtunk élelmet. Engem is aggasztott egy kicsit, de még bírtam. Talán azért mert nem gondoltam arra, hogy esetleg kettő-három napnál több időt kell itt töltenünk. De ha így alakult, akkor bizony szükségünk lesz vízre, amiből ihatunk. A tenger vízét csak tisztálkodásra használhattuk, de tusfürdő nélkül az sem volt ugyanaz. Ételt is találnunk kell majd, húst vagy valami zöldséget, mert a gyümölcs sajnos nem elég laktató.

– Mit gondolsz, meddig kell még itt maradnunk? – tettem fel a nagy kérdés, majd fél szemmel Sehunra pillantottam.

Csak ekkor tűnt fel, hogy már nem volt félmeztelen. Mikor öltözött fel?

– Őszintén? – nézett velem farkasszemet. Tekintete kissé ködös volt, álmosnak és fáradtnak tűnt. Bólintottam, mire folytatta:

– Lehet, hogy már holnap megtalálnak, de az is lehet, hogy napok, hetek kérdése.

– Hetek? – összeszűkült a gyomrom.

– Igen, tudom, hogy ez ijesztően hangzik, de erre is gondolnunk kell. És az a hulla ma… – elharapta a mondat végét.

– Mire gondolsz? – pislogtam rá kíváncsian.

– Arra, hogy rajtunk kívül más is van a szigeten. Az lenne a legjobb, ha mi bukkannánk rá hamarabb.

Ez megmagyarázná, hogy miért éreztem úgy, mintha figyelnének. Lehet, hogy valaki tényleg szemmel tartott minket, de lehet, hogy ez megint csak paranoia, így egyelőre nem akartam szólni róla Sehunnak.