3. Fejezet

Ültem a sötétben, és a kék színű tengerre meredtem. Hullámai lassan nyaldosták a part kihűlt homokját, majd néhány másodperc után visszagördültek a fekete, csillagokkal díszített égbolt aljához. Forró könnycseppek gyűltek a szememben, de nem tudtam volna megmondani, mitől. Ez az egész helyzet annyira abszurd volt. Bele sem akartam gondolni, hány ember veszthette életét tegnap a felrobbant repülőgépen, és most az előttem lévő kékség szolgált nekik sírhelyül. De bíztam benne, hogy Kris nincs köztük. Egy megérzés volt. Tehát nem szabadna könnyeket hullatnom feleslegesen.
Lassan hátra pillantottam, Sehun békésen szuszogott mögöttem. Ő úgy fogta fel ezt a helyzetet, mintha valami apró kitérő kirándulás lenne egy egzotikus szigeten. Nem láttam rajta se félelmet, se szomorúságot. Talán lehet, hogy nem is volt vele senki. Erre mindenképp rá kell kérdeznem később. Örültem neki, hogy higgadt maradt, valószínűleg én már órák óta zokognék, és az elveszettségtől azt sem tudnám, mit csináljak, ha a pozitív hozzáállásával nem tartaná bennem a lelket. Ezért mindenképpen hálával tartozom neki.

Mivel nem hordtam órát, a telefonom pedig a repülőgépen maradt, ezért nem tudtam megállapítani az időt. A tekintetem Sehun csuklójára tévedt, és minden bizonnyal felcsillanhatott a szemem, karórája láttán. Óvatosan kinyúltam érte, hogy a tűz felé fordítsam, de hamar elkeseredtem, amikor láttam, hogy nem működik. Az utolsó idő, amit le tudtam olvasni róla, az kettő óra volt, ami lehetett tegnap délután, de akár ma hajnal is.

Épp vissza akartam rakni Sehun kezét a plédre, amikor felmorrant, és összeszűkített, álmos szemekkel rám pillantott.

– Valami baj van? – kérdezte dörmögő hangon, miközben testhelyzetet váltott, hogy szembe kerüljünk egymással.

– Nincs semmi – ráztam a fejem magabiztosan.

Nem akartam elnyugtalanítani, neki is szüksége volt a pihenésre. Bólintott egyet, aztán lehunyta szemeit. Ezután ismét a környezetemre összpontosítottam a figyelmem. Raktam néhány faágat a tűzre, mivel eléggé lehűlt a levegő, a lángja pedig már nem adott akkor melegséget, mint korábban. Kicsit megfújkáltam, hogy gyorsabban lángra kapjanak a még épp ágak. Nem akartam gondolkodni, mert akkor csak negatív dolgok jutottak eszembe, de üres fejjel meg képtelen voltam nyitva tartani a szemem. Ha időérzékem nem csalt, körülbelül 2 órája cserélhettem Sehunnal, de nem bírtam tovább. Csak nem lesz belőle baj, ha visszaalszom.

– Ennek a tűznek már ki kell bírnia reggelig – sóhajtottam, és leheveredtem Sehun mellé.

Pillanatok alatt elnyomott az álmosság.

Reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai égetik az arcomat. Az első néhány tizedmásodpercben, abban a békés tudatlanságban nem fogtam fel, hol vagyok, de amint visszatértek az emlékek, kipattantak a szemeim. Fülemet azonnal megcsapta a tenger hullámzásának hangja. Megdörzsöltem a szemeim, aztán felültem, de a torkomat égető szárazság járta át. Ma mindenképp találnunk kell folyadékot. Sőt, ez lenne a legjobb, ha már most elindulnék, legalább itt a part mentén, hátha találok valami lédús gyümölcsöt. Ezen a területen nagyon jól elboldogultam, ugyanis imádtam a biológiát. Felismertem a legtöbb, vagy épp legkülönlegesebb gyümölcs, zöldség fajtákat. Azt is tudtam, hogy mi az, ami ehető, és mi az, amihez hozzányúlni sem szabad. Bár apró félelem mégis gyulladt bennem, mert ezekkel még sosem kellett a valóságban szembenéznem. Sehun továbbra is békésen aludt, nem akartam felkelteni, ezért halk léptekkel elindultam a part felé. Az éjszaka folyamán újabb csomagokat sodort ki a víz. Reménykedtem benne, hogy később találunk bennük több használható dolgot. Lábaimat mélyen belenyomtam az immár felforrósodott homokba, hogy ezzel jelöljem meg az utat, és könnyedén visszatalálhassak majd a társamhoz. Jobbra mentem, a part mentén, az erdő vonalát követtem. Eszembe sem volt beljebb merészkedni, de azt biztosra vettem, hogy a sziget hatalmas volt. Talán 2-3 kilométerre is elnyúlt előttem.

Tíz perc séta után, kezdett változni a növényzet összetétele. Ritkábbak lettek a fák és füvesedett a talaj, valahol pedig kisebb-nagyobb szikla darabok álltak ki a földből. Leszámítva, hogy balesetünk volt, és egy névtelen szigeten kötöttünk ki, amit eddig még a térképen sem láttam soha, mondhatnám, hogy olyan érzés keltett bennem a látvány, mintha a Bahamákon nyaralnék. És a nyaralás gondolata miatt, máris összeugrott a gyomrom, mert azonnal belém hasított a felismerés, hogy az ember, akit a legjobban szeretek, nincs mellettem, és talán éppen kint fekszik a parton, félholtan néhány kilométerrel arrébb.

Egy önző kis lény azt súgta bennem, hogy ne menjek vissza Sehunhoz, és máris induljak vőlegényem keresésére, de azok után, amit értem tett, mégsem hagyhattam csak úgy ott.
Felsóhajtottam, majd felnéztem az előttem lévő fára, ami tulajdonképpen pálmafa volt. Ennek nagyon megörültem, mert ez azt jelentette, hogy valahol kell lennie kókuszdiónak. Annak pedig felhasználhatjuk a levét, akkor is, ha még éretlen. Körbe jártam a növényt, de nem láttam rajta egyetlen barna vagy zöld gömböt sem, így csalódottan ballagtam tovább. Egyre több és több pálmafa jelent meg a távolban, ezért begyorsítottam lépteim, és szaladni kezdtem. Minél közelebb értem, annál jobban láttam, hogy ezeken akadt elvétve egy-egy kókusz. Viszont abba bele sem gondoltam, hogy ezeket hogy fogom leszedni. Túl magasan voltak, és túl vastag volt a fa törzse ahhoz, hogy egy kis ellenerő kifejtésével leszedjem őket.

Csalódottan, de tovább mentem. Elszomorított a tény, hogy megtettem legalább fél kilométert, de nem találtam semmi ehetőt vagy ihatót. Már épp készültem volna visszafordulni, amikor a távolban észrevettem egy sötét gömböt a homokban az egyik pálmafa alatt. Azonnal rohanni kezdtem, és már félúton elárasztotta testemet a boldogság hormonja, mert egy ép kókuszdiót fedeztem fel. Megragadtam a nehéz gyümölcsöt, és megráztam. Éreztem, ahogy meglöttyen benne a leve.
– Nem fogunk szomjan halni – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, majd megfordultam, hogy visszainduljak a helyünkre.

Alig tettem meg száz métert, észrevettem egy felém közeledő alakot a távolban. Sehun volt az. Ő is észrevett, így mindketten begyorsítottunk a lépteinken.

– Megijesztettél – mondta kissé aggódva, miután elértük egymást. – Azt hittem, egyedül indultál a vőlegényed után.

– Csak szomjas voltam, és gondoltam, körbe nézek, hátha találok valamit – motyogtam halkan.

Úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, aki szó nélkül kóbort el a szüleitől. Azt hiszem, ilyenkor érzi csak az ember a helyzet súlyosságát.

– Felébreszthettél volna. Több szem többet lát – szólt bölcsen, majd a kezemben lévő kókuszdióra pillantott. – De azért ez sem rossz – nézett rám, ajkai elismerő mosolyra görbültek.

– Arra viszont nem gondoltam, hogy fogjuk felnyitni – fintorodtam el, ahogy eszembe jutott az újabb akadály.

– Menjünk vissza a csomagokhoz, hátha találunk valami használhatót – javasolta Sehun.

Szótlanul sétáltunk a part mentén, hallgattuk a tenger morajlását. Különös, hogy állatok hangját egyáltalán nem hallani, még egy madarat se láttam eddig. Tekintetem Sehunra tévedt, s észrevétlenül kezdtem figyelni őt. Kifejezéstelen arcán még most se láttam nyomát félelemnek, mintha teljesen felkészült lenne a helyzetre. Pontosan tudta, mikor mit kell tenni, és már a jelenléte nyugtató volt számomra. Nélküle az első napot se éltem volna túl, valószínűleg halálra fagytam volna az éjjel. Megérezte, hogy figyelem, ezért rám nézett, s én abban a pillanatban lekaptam róla a tekintetem.

– Mi az? – kérdésére újra felé fordultam, megláttam a mosolyát.

– Semmi, csak elgondolkoztam, és rájöttem, hogy nem mennék semmire nélküled.

– Ezt gondolod? – mosolya szélesebbre húzódott.

– Ne érts félre, nem flörtölni akartam.

Hárításomra felnevetett, ami engem is mosolyra késztetett. Csendben sétáltunk tovább a homokban, majd Sehun hirtelen megtorpant, és elindult a víz felé. Követtem őt egészen a bőröndig, ami egymagában árválkodott a parton. A cipzárokat egy lakat tartotta össze, hogy ne lehessen kinyitni, de Sehun ezt is hamar megoldotta, mint eddig minden mást. Erőteljesen és határozottan lépett rá, a cipzárok pedig letörtek róla, így már ki lehetett nyitni. Leguggoltam mellé, amíg ő áttúrta a ruhákat, de úgy tűnt, hogy semmi használható nincs benne. Átnézte a kisebb zsebeket is, az egyikből széles vigyorral húzott ki valamit, ami egy pillangókés volt.

– Úgy tudtam, szúróeszköz nem kerülhet fel a repülőkre – halkan jegyeztem meg.

– Mert nem is. Viszont ez nagyon jól fog jönni.

Felállt, miközben zsebébe csúsztatta a kést. Észrevettem valamit, amit valamiért muszáj volt megnéznem. Kezembe vettem, és arcom elé emeltem a fényképet, ami egy boldognak tűnő családot ábrázolt. Mosolygó szülők, és egy vidáman vigyorgó kisfiú állt közöttük egy nagy kertes ház előtt.

Ők most valószínűleg halottak…

– Találtál valamit? – Sehun hangja kissé messzebbről jött.

– Nem.

Visszatettem a képet, lenyeltem a feltörni készülő könnyeket, és Sehun után mentem. Újabb néma percek teltek el, s alkalmas pillanatnak tartottam, hogy kicsit többet megtudjak róla.

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem is akarom elrontani a hangulatot, de veled volt valaki a gépen? – óvatosan kérdeztem rá, ő pedig figyelmesen hallgatott.

– Nem – megrázta a fejét, és ez bátorságot adott a többi kérdéshez is.

– És miért mentél volna Japánba?

Kifejezéstelen arca megváltozott, szemeit összeszűkítette, és ajkait összeszorította egy pillanatra. Először láttam ilyennek, mintha elértem volna a fájó pontját.

– Ne haragudj, nem akartam… – megérintettem a karját, ezzel jelezve, hogy nem kell válaszolnia.

– Nem történt semmi – sóhajtott.

A témát nem akartam tovább feszegetni, ezért újra csend telepedett közénk, de nem sokkal később Sehun ezt megtörte.

– Hat évig együtt voltam egy lánnyal – kezdett bele, én pedig némán figyeltem őt –, az utóbbi időben megromlott a kapcsolatunk, és elég csúnyán végződött a dolog. Ezért akartam egy kis időre elutazni.

– Sajnálom…

– Mit sajnálsz? – ismét mosolygott, mikor rám nézett. – Elértem, amit akartam. Igaz, nem úgy, ahogy terveztem, de elértem – vállat vont.

Olyan könnyedén vette a dolgokat. Hat év nem kevés idő, mégis pozitívan állt az egészhez.

– Elég fiatalon jöttetek össze – hangosan elmélkedtem.

– Ő volt az első barátnőm.

Szavait hallva rám tört a sírhatnék, ami olyan váratlan volt, hogy egy-két könnycsepp azonnal ki is buggyant, és rögtön le is töröltem őket, de Sehun észrevette.

– Valami rosszat mondtam? – aggódva figyelte az arcomat.

– Nem – mosolyt erőltetve ráztam meg a fejem –, csak nekem is Yifan volt az első barátom.

Láthatóan zavarba jött, fogalma se volt, hogy mit mondhatna még, ezért inkább csendben maradt. A sírás kényszere nem hagyott alább, bármennyire próbálkoztam. A könnyek folyamatosan jöttek, lehetetlen volt visszatartani. Talán azért van ez, mert eddig nem engedtem ki a félelemtől és aggodalomtól felgyülemlő feszültséget.

– Heejun – bizonytalanul szólított meg –, ne aggódj, megtaláljuk a vőlegényed.

Az volt az utolsó csepp a pohárban, megtorpanva kezeimbe temettem arcomat, és kijött belőlem az összes érzelem, ami eddig felgyülemlett bennem. Szinte azonnal éreztem, hogy körém fonódik két kar, és Sehun gondoskodó ölelésében találtam magam. Nem mondott semmit, kezeim maguktól markolták meg a pólóját, és arcomat mellkasába fúrtam.

– Semmi baj… – hátamat simogatta. – Engedd csak ki.

Kezdtem úgy nézni rá, mint egy védelmező társra, akiben teljesen megbíztam annak ellenére, hogy alig ismertem. Törökülésben huppantam le a plédünkre, és kíváncsian figyeltem, hogy Sehun mit fog kezdeni a kókuszdióval. Nem kételkedtem benne, hogy gond nélkül meg fogja oldani ezt is. Zsebéből kivette az imént szerzett pillangókést, erősen fogta a markolatot, és a kemény héjon könnyedén átment a penge. Ez viszont a könnyebb része volt, több percbe is beletelt, hogy egy lyukat vágjon bele, ráadásul arra is figyelnie kellett, hogy egy csepp se folyjon ki.

Örömteli tapsikolásba kezdtem, amikor kinyílt a kókuszdió. Sehun udvariasan felém nyújtotta, én pedig kíváncsian kóstoltam meg a levét. Furcsa, édes íze volt, de nem valami sok, ezért három apró korty után visszanyújtottam a fiúnak.

– Menjünk – pattantam fel a plédről.

– Hova?

– Megkeresni Yifant.

Nem tudom miért, de azt éreztem, hogy tele vagyok energiával, és akár az egész szigetet is képes lennék átkutatni érte.

– Jól van – törölte meg Sehun a száját. – Nézzünk körül.